A keddi magyar-portugál európa-bajnoki csoportmeccs során lehetett érezni, hogy akármi lesz a vége, tapsot kap a hazai válogatott a Puskás Arénában. Az egy külön kérdés, hogyan lehet telt ház Magyarországon, amikor maximum tizen-, huszonezres nézőszám előtt játszottak a többi helyszínen. Ám akik ott voltak, tény, jól szórakoztak. Például a Debrecenből érkező, Gulácsiéknak szurkoló srácok is. Tőlük kaptunk pár fotót a meccs előttről, utánról – köszönjük.

Ez volt az a labdarúgó produkció, ami hitelesnek tűnt. Hiteles volt 0-0-s állásnál, amikor még bármi lehetett, majd hiteles volt a bekapott első, szerencsétlen gól után is. Valamint hiteles volt a számszerűen nagy zakó (3-0) tudatában is. Ezért nem volt kérdéses, hogy jár a taps a magyar focistáknak és a talján szakembereknek is.

Ezúttal nem tűnt üres lózungnak az, hogy megtették, amit meg tudtak tenni. Hisz tényleg ez történt. Fociztak, nem is rosszul, de végül kikaptak a címvédőtől. Reálisan nézve ez a magyar nemzeti együttes nagyjából erre képes – bravúrral esetleg többre -, s azt hozta is. Ráadásul pár pillanatra a szemtelenül fiatal Schön Szabolcs lesgólja után még a valóságtól is el lehetett rugaszkodni. Hihettük, hogy vezetünk.

Aztán visszakerült mindenki a földre. Ezzel együtt a meccs nemcsak nézhető, de többnyire izgalmas volt. Az pedig jócskán kitűnt, hogy ennek a magyar válogatottnak (ami nem egyenlő a magyar labdarúgással) igen jó szellemisége van. Köszönhető ez a hozzáadott külföldi értékeknek is, a sok légiósként tapasztalatot és nem kevés világlátást magára szedő focistának, illetve az igen következetes és kedvelhető figura olasz trénernek, Marco Rossinak.

Nem 100 százalék magyar, de épp ez a jó

Fura lehet ezt mondani, de mégis: a jelenlegi magyar fociválogatott számomra azért szimpatikus, mert nem túlságosan magyar. Van benne persze egy csomó hazai íz is (mondjuk az az alaplé), de úgy tűnik, hogy a mesterséges ízfokozók és stabilizátorok kimaradtak ebből a menüből, ami nagyon nem hátrány. Mindezek mellé viszont adagoltak hozzá elég sok idegen összetevőt, ami összeérve fogyaszthatóvá teszi az étket.

Ettől még a magyar labdarúgás általános megítélése nem változik a részemről: korrupt manapság az egész, s egyes klubok kiskedvencei a politikai báróknak, akik mint egykor a saját lovaikat egymással úri muriként versenyeztető tekintélyességek, úgy játszatják azokat a nemzeti bajnokságban.

Viszont a magyar válogatott – hogy véletlenül alakult így vagy szándékosság feltételezhető mögötte, nem tudom – ezen a belterjes és fejlődésre képtelen körön kívül van. Szerencsére. Ezért lehet erről a magyar-portugál (0-3) meccsről is jó szájízzel beszélni. Nem nyert a csapat. Ám vállalható előadással szórakoztatta a közönséget. S várjuk a szombati folytatást a gallok ellen, akikkel talán még nehezebb lesz zöld ágra vergődni. Meglátjuk..

Ugyanakkor az elgondolásra ad okot, hogy kik és mire (is) használják ezt a foci Eb-t, a populáris kommunikáció milyen mélységei kerülnek elő, amikor egyes kommentátorok, szakértőnek meghívottak vagy akár politikusok túltolják a dicséretet. Sőt nemzetegyesítő, netán világmegváltó szerepet tulajdonítanak – egyelőre – három válogatott meccsnek.

Persze, hajrá, magyarok! Ám minden magyar: focista (jó focista) meg buszsofőr, tanár, fejlesztőmérnök, útkaparó, dada, mosogatólány, projektmenedzser vagy épp orvos, rendőr stb. akár az illető. Mindnek hajrá – a hétköznapok során is!

Ha szeretnél hozzászólni, megteheted a Debreciner közösségi oldalán. Várjuk a véleményedet!