Futball. Eb. Négyévente van. Egyik barátom hívott a magyar-portugál meccset nézni – korábban nem is tudtam, hogy magyar-portugál lesz, de mondtam, legyen. A hangulat jó szokott lenni…
REGGELI FELES
A foci női szemmel
Két bátyámmal néztem mindig meccset gyerekkoromban. Emlékszem, a szoba ebben az időszakban zöld fényben úszott, megtanultam a lesszabályt. Felírtuk az eredményeket, tippelgettünk. Akkoriban azt hittem, hogy az Eb kétévente, a vb négyévente van, most már tudom, hogy mindkettő négyévente. Én a hollandoknak szurkoltam kétévente, mert úgy ismétlődik ez a két bajnokság, és a hollandok mindig ott voltak. A narancssárga miatt, az volt ugyanis a kedvenc színem, akkor még semmit nem jelentett, csak azt az élénk vidám színt, meg a hollandokat.
Most drukkolhattam a magyaroknak. A második félidőre estem be késve. Kik játszanak? – kérdeztem. Ja, hogy magyar meccs, oké, akkor hajrá! Hány gólt kaptunk? 0-0 csak? Akkor jól állunk. Mi melyikek vagyunk? A pirosak – mondták. Nem akartam eltéveszteni, hogy kinek szurkoljak.
Halmosi Péter, ő még van? – kérdeztem. A Lokiban játszott. Régebben még értettem a focihoz. Talán. Volt olyan rigmus is, hogy „Illés Béla a legnagyobb király” – ezt én is kántáltam, bár ő már anno is nyugdíjas korúnak számított. Hamar rájöttem, hogy egyetlen játékost sem ismerek a mostani magyar válogatottból. Végignéztem a portugálokon, hogy „jé, ezt ismerem, ez a C. Ronaldo”. Több osztálytársam szerelmes volt belé általánosban. Hány éves? Mert akkor még 17 volt, azért viselt 17-es mezt. Botoxoltat? Ugyanúgy néz ki, mint akkor. Rosszul esett. Én már nem járok iskolába, ő meg még szemtelenül öregen rúgja ott a bőrt.
Innentől kezdve a játékosok technikáját figyeltem, ami néhol inkább színészi előadásnak tűnt. Egy karaktert kell jól játszanod, az áldozat szerepét: hozzád érnek, esel. Néha felhörögnek a környéken: „az tisztán labda volt!”. Belegondolva az a boka elég gömbölyű volt ahhoz, hogy bárki labdának nézze. „Szemüveget a bírónak!” – olykor a játékosoknak is kéne, hogy lássák, hová rúgtak, ahol fájnia kéne, és azt szorongassák fájdalmasan. Felvetettem az ötletet, hogy vajon piros festékpatron használata szabályellenes-e, csakhogy az adott jelenet drámaiságát fokozzák. Nagyon fáj.
Mindent összevetve szórakoztató mérkőzés volt: estek, felálltak, a magyarok igyekeztek, lelkesek voltak, hittek. Aztán jött a gól, én éreztem, hogy les. Aztán szegénykék már itt megtörtek: mint a népmesében, lőttünk is gólt, meg nem is. Aztán a portugálok meg tényleg lőttek: egy, kettő, három, mert az a magyar igazság, meg plusz a ráadás, amit valamiért nem számoltak bele nekünk. „Győzelemmel felérő vereség” – emlékszem a mondatra. Kérdeztem a többieket, hogy olyat illik-e kántálni, hogy „EJNYE, FIÚK!”. Nem válaszoltak. Aztán jött a szokásos „SZÉP VOLT, FIÚK!”. Tényleg az volt, a 84. percig, de aztán valahogy csak „ejnye” lett a vége: győzelemmel felérő vereség.
Szurkolni jó, a hangulat jó. A magyar fociban pedig nincsenek hiányosságok. Csak nagy pénz, nagy foci, nagy sóhajok, hogy meglehetett volna. Afféle majdnem csapat volt ez most. Ejnye.
Itt olvasható a többi REGGELI FELES – a Debreciner ébresztőrovata.
CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!