Mottó: Nem létezik történettudomány, csupán történetírás. Hayden White

Beszélgettem egy kicsit az egyetemista lányommal. Elő szokott fordulni, ha dühösnek lát, megkérdezi, mi bajom van. Én meséltem neki arról a teóriámról, mely szerint egy bizonyos csoport – így a választások előtt – teljesen lefedi a mintegy elkülönülő, Magyarországon élő roma magyarok társadalmát, szerintem komoly károkat okozva ezzel, hiszen céljaik nem a népcsoport (és számomra még nem nemzetiség) felemelkedését szolgálják. Inkább csak konzerválják a nyomort és meghamisítják a történelmet, önös érdekeik szerint.

Kifejtettem azt is, hogy bár a külső elnyomás egyértelmű a mélyszegénységben élőkkel szemben, közöttük kb. egymillió romával szemben, én azt gondolom, hogy a rájuk nehezedő belső elnyomás az, ami csalódottá, érdektelenné, közönyössé teszik őket bárkivel és bármivel szemben, és végül is ez a csalódottság és közöny az, ami biznisszé teszi számukra azokat a választásokat, melyek meghatározók az ország életében. Hogy mi az a belső nyomás? A szegények háborúja. Szegényt általában szegény foszt ki helyben, a Fidesznek ezek az emberek érdektelenek, nem is léteznek számukra.

Elmondtam neki azt is, hogy jelen helyzetben a kultúránkra való hivatkozás számomra egy hazugság! Egy igen csekély réteg kultúrája létezik már csak, és abban is a művészek az alávetettek, akik ki vannak szolgáltatva projektelő, állampártközeli pártfogóiaknak. Általában megadják magukat a pénznek. Beszéltem arról is, hogy eleve veszett fejsze nyele a mieink esetében a mozgalom–párt–képviselet triász megvalósulásáról is beszélni egy olyan országban, ahol ez régen is (és talán most is) nemzetbiztonsági kockázatot jelentett a regnáló hatalomnak. A roma mozgalom a maga valóságában szinte soha nem is létezett.
Talán volt egy-két év a rendszerváltás környékén, amikor pro és kontra az állam által vezérelt és a Soros György által vezényelt roma értelmiségiek a maihoz képest nagyobb mozgástérrel alapítottak félig párt-, félig egyesületszerű közösségeket, amelyek politizáltak, civilként alkottak, kultúrát vittek az emberek közé, egyszerre. Ez a hőskorszak azonban elég hamar véget ért, mert a saját fegyverüket fordították ellenük. Szerettek volna autonómiát a kultúra területén és egy kis saját jogú politikát is egyszerre, kaptak helyette egy teljesen átírt kisebbségi törvényt, amely letarolta, felnégyelte, megosztotta a roma identitású egyesületeket. Azóta a „roma politikai képviseleti rendszer” az aktuális kormány szolgaklónja, és azt csinálja, amit előírnak neki.

„Levágva népünk ezrei,

Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz, aki él:
Király, te tetted ezt!” (Arany János: A walesi bárdok)

És hogy kik „segítettek” a megszemélyesített „neki”-nek?

Azok, akik a történelmet meghamisítva, csak a „felmutatás jogával” éltek világéletükben, de politikai tiltakozást csak a szavak szintjén mutattak néha-néha, talán a nem roma identitású pártok szónokaiként. Ismerős roma arcok. Szinte mindig ugyanazok. Akik megmondják, hogy mi a politika, mi a mozgalmárság és mi a kultúra. Aktuálpolitikai, cigányokat tömegesen érintő ügyekben szinte soha nem foglalnak állást, vagy elmossák azokat a mindenféle demagóg beágyazottságú diszkrimináció, szegregáció, emancipáció és egyéb szavak mögé, töltetléknek. Nyílt ellenállás kifejtésére csak a náciveszélyek idején voltunk képesek. Az aktuális kormány ellen, emlékezetem szerint, roma identitásként, soha nem mentünk!

Az állam elnyomó intézkedései vagy az intézkedéseinek elmulasztása vegyítve ezzel a fajta roma elitszolgasággal, politikátlansággal, az ideig-óráig tartó projektek valós, érték nélküli, egyébiránt felvilágosító, de megváltást nem hozó, egyáltalán nem fenntartható „fejlődésének” eredménytelensége vezetett el a tönkre tett falvak sokaságához (és néhány kisváros igazi lerobbanásához), ahol egyébként a munkanélküliek ezreit etetik kábítószerekkel. Az állam erről hallgat. A tehetősebb fehérek jobb minőségű kábítószert vesznek, a cigánynak a test- és lélekölő herbál jut. („Király! Te tetted ezt!”)

Hogyan beszélhetünk roma kultúráról úgy, hogy csak egy csekély réteg kultúrájaként maradt meg, a roma többségnek semmiféle kultúrája nincs, talán ha egy-két nagyon régi szokást követnek! Miért kéne azt tagadni, hogy a cigányok többsége nem jár kiállításokra, nem érdeklődik még a saját művészei iránt sem (hacsak nem fizeted az útiköltséget, és nem adsz némi élelmet az útra). Bezzeg, ha egy roma mixszel jelentkező híresség adna ingyenes koncertet, csak úgy tolonganának a romák! Nem kell szégyellni értelmiségiek! Ez a ti nagy kultúrátok!

Én mégis nagyon szégyellem magam, hogy még nem jutottam el a Roma Parlament Egyesület által megalkotott roma galériába, a Budapest, VIII. kerület, Kőfaragó utca 5-be! Talán az egyetlen kibúvóm az, hogy én még láttam a maga teljességében és szépségében a „Romák Nemzetiségi Múzeumát” a Tavaszmező utca 6-ban, még azelőtt, hogy a fideszes önkormányzat- és államvezetés ki nem ebrudalta onnan az egyesületet, és a roma művészek alkotásait be nem zárta egy légópincébe. Akkor se értünk egy magyar forintot se roma nemzetiségként! Nem tettünk semmit, amitől visszahőköltek volna!

A mondvacsinált okok egyike az épület állaga volt (most is úgy áll, ahogy volt), és hogy majd oda épül a Cziffra-palota, a nagy, roma művészeti központ. Párszázmillió forint elköltése után a nagy csodatervből nem lett semmi, és még csak igazi felháborodást sem váltott ki sehol az agyondicsért és misztifikált roma kultúra ilyen szintű megalázása.

Ehhez képest bemutatjuk a magunk között elismert (a többség számára ismeretlen) nagyjainkat a buszmegállók reklámfelületein, kiharcolunk – ha egyáltalán harcolni kell érte – egy-két közteret magunknak, és úgy teszünk, hogy küzdünk azért, hogy a magyar közoktatás anyagaiba bekerüljenek a magyar cigány „hőseink” és a számunkra elismert művészeink, közéleti személyiségeink. Alkalmatlan tárgyon, alkalmatlan eszközzel – tenném hozzá morózus bánatossággal. Kiabálással, mit kiabálással, egy-két nyikkantással nem lehet disznót győzni! Pláne nem egy olyan közegben, ahol a tankönyvek úgy „írnak” történelmet, hogy „mi, a magyarok”, és ők, a magyarok kisebbségei, és mások! Minden olyan kicsiben, mint nagyban. A „nagyok” éppen elöl járnak a történelem hamisításában, a romáik pedig követik őket ebben is.

Aztán persze beszélgettünk. Hú, miket kellett volna tanulnom tizenöt perc alatt! Ami megragadt, az kb. ennyi: a konkrét narratív technikája ezeknek az embereknek az ellipszis-technika. A nagy egészből kihagynak igen fontos részeket, és azt láttatják, amit láttatni akarnak. Szubjektív értékkészlettel dolgoznak. Tulajdonképpen nem hazudnak azzal, hogy vannak roma művészeink, és létezik valamiféle általuk misztifikált roma kultúránk. Amit sugallnak, tulajdonképpen az, hogy nincs igazán nagy gond a roma léttel Magyarországon az állam elfogad minket, és lassan belátja, hogy nekünk is vannak hőseink, művészeink, értékeink. Ötven év múlva erre fognak emlékezni az emberek, és hasonlóan a Kádár-korszakhoz, majd megszépül minden, ha mégis rosszabbra fordul a romák sorsa (na jó, ez már az én következtetésem volt).

Amit pedig az ellipszis-technikával kihagynak belőle, az a rettenetes, politikai elnyomó technika! A lényeg pedig az, amit én is sokszor mondok: többmilliónyi roma és nem roma ember nagyon a periférián éli az életét, és valójában soha nem tud igazán alkotni, mert a létfenntartás köti le az egész idejét, és a már általam kifejtett csalódás és közöny éppen abból alakul ki, hogy minden szempontot annak vetnek alá ezek a sanyarú sorsú emberek, ami a rövid távú érdeküket szolgálja. Bár sokan hiszik, de tulajdonképpen a befolyásolásukra nincs más eszköz csak, a pillanatnyi jólét percekre való biztosítása. Nem érdemes ezért az áldozatot hibáztatni!

A lefedettség vonatkozásában pedig abban egyeztünk meg, hogy a roma értelmiség, a roma média és a roma terepmunka együttes fizetett lényege a megfelelni vágyás és a vagyonszerzés. Sőt már fehérek is beszállnak az üzletbe, mert az erőshöz szeretnek tartozni! Soros gyengül. Ezért van az, hogy néha azt sem tudják ezek a terepmunkások, hogy hol járnak, csak minél nagyobb közönségnek mutassák a roma jókedvet, és vigyék a pillanatnyi reményt olyan reménytelen helyzetű településekre, ahová élelmiszercsomagokat kell vinni állami pénzen. Éhenhalás ellen jó, megváltásnak nulla. Nulla volt ez a világjárvány idején is, nulla állami segítség a legelesettebbeknek.

És ez a végszó is: három és félmillió nélkülözőnek ezek az emberek az éhenhalás ellen jók, a szegények elfogadnak bárkitől bármit (sőt, már néha követelik is), de a csalódottság és a közöny mereven ottmarad bennük. Erről pedig nem tehetnek. Több kormány röhögte már ki őket, sokszor átverték már őket az állam fullajtárjai, a civil okosságok, és bizony sokan meggazdagodtak már az ő nyomorukból.

Ha ez a cigány kultúra útja, akkor én nem kérek belőle!

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!