Mottó: A düh néha nagyon is hasznos szenvedély. Egy dühös ember sohasem fél annyira, mint egyébként. Isaac Asimov

Egyre rosszabb a társadalmi helyzet. Sokan kezdünk beleunni a propagandába, az állandó gerjesztett cicaharcba és bizony a gyűlölködésbe is. Gyűlöljük azokat, akik gyűlölködnek. Elmebaj! Nem, nem igazán, inkább szánjuk őket, és eszünkbe jut a „kegyes halál”, persze nem szó szerint. Hogyan lehet ilyen mélyre süllyednie az emberi intellektusnak, hogyan lehetett hagyni, hogy 30 év után ennyire lerobbant legyen a magyar társadalom?!

Most azt hiszik, jól élünk, mert valamivel többje van a többségnek, mint 20 éve? Hát nem élünk jobban. Ennyi frusztrált embert én még nem láttam. Hörögnek, mint a vadállat a parlamentben, már gyomlálnák az egyetemes emberi jogokat is. A miniszterelnök hol Napóleon, hol Albert Schweitzer, hol pedig Alexander Fleming vagy egyszerűen csak a mindenható.

Igen, tele van az ország újgazdag hűbéresekkel. Mintha feudalizmus lenne. 2000 zöldbáró, pénzügyi manipulátorok, maffiakapcsolatok és rengeteg pénz. Mindig csak a pénzről lehet hallani, vagy jön a hadvezér-törzsfőnök-orvos-népünk egyedüli megmentője, és lyukat beszél a hasunkba.
Egyszerűsítsünk már, emberek!

A muskátlik és füvesítések ellenére rettenetes állapotban vannak a települések. A külcsín nem függ össze a belbeccsel. Itt egy polgármesterrel száll el a ló, és kidobna mindenkit mindenhonnan, amott az örökösnő sztorija hónapok óta, a járvány össze-vissza hullámzik, mint az a sok lelkibeteg összevissza intézkedés, meg az oltási terv, hogy igyekezzünk. Nyáron pedig, irány Dubaj…

Közben ellepik a drogosok a településeket. Senkit, de senkit nem érdekel ez a probléma! Pedig a társadalom igen beszédes kórképe. Menekül öreg és fiatal a semmibe a sok lelkileg terhelt ember elől. Kit kényszerítenek, ki magától, de végül is belemenekülnek egy olyan állapotba, amikor ön- és közveszélyessé is válnak.

Az egyszeri emberek napi szinten szenvednek a drogfüggőktől. Azok törnek, zúznak, rombolnak, amit csak érnek, a lopásokról és egyéb bűncselekményekről már ne is beszéljünk. Megteremnek mindenütt, de főként a szegények lakta településeken nagy a baj. Kapom az e-maileket, hogy aki szembe áll velük, azt a „sok lúd disznót győz” alapon akár meg is verik vagy elüldözik a településről. Mennie kell, ha ember akar maradni.

Tegnap például a cigány verő rendőrök voltak a slágertéma, talán Sarkadon, nem figyeltem. Valaki megjegyezte, hogy azért nem illik a rendőrt úgy szidalmazni, hogy a szőr feláll az ember hátán. Belepillantottam a videóba, de nem néztem végig, lassúnak tartottam a rendőri intézkedést. A szokásos beszólások, ordítozások, anyázások, nemiszerv emlegetések, és igen, a cigány-vircsaft, amikor a rendőr komolyra veszi a figurát. Nagyon hamar lehet hibázni. Találkoztam néhány hasonló esettel az életem során. Valaha Murányi László, aki vizsgáztatott az egyetemen, ezt nem értette meg, hogy hová fog „fejlődni” a hivatalos személy megsértése büntetőjogi tényállásnak a jogrendből való kigyomlálása. Megmondom én: oda, hogy a rendőrök bizonytalanok, a bűnözőalkatú büdösszájú emberek pedig a nagy demokráciában úgy szidják a rendőröket, mint a bokrot, és akkor nagyon úriember módjára fogalmaztam. Aztán meg a rendőr tegyen feljelentést becsületsértés miatt. Járjon a bíróságra, ahol ugyan az ügyész képviseli a vádat, de találja magát szembe azokkal az aljas emberekkel, akik kihasználták ezt a szerintem joghézagot, és mosolyogjon rájuk vissza, hogy ez az össznépi magyar színjáték. Persze a játék nem bőrszínfüggő, ugyanezt megcsinálja bármelyik drogos vagy alkoholista fehér ember is. Ennek a témának az ellentéte, a hatalomittas rendőrszindróma, amikor ha kell, ha nem úgy beszél a sheriff a polgárral, mintha a csikkzsebből húzta volna el.

Az ember már azt se tudja, hogy a felső 2000 játszmáit figyelje, ahol a közpénz tűnik el – mint az aranyóra – óráról órára, esetleg az arabokkal, ázsiaiakkal barátkozó, egyébként migránsellenes miniszterelnököt, aki soha nem olvashatta még, hogy a hitetleneknek tett ígéret semmis, vagy a kistelepülések kábszereseit és irányítóikat, akik képesek durva nyomást gyakorolni az egész településre, avagy a túlkapásokról híres igen egyszerű gondolkodású, de harácsoló városvezetőket.

Ki irányít egy települést, hogyan mennek ott a dolgok, milyen a szociológiai háttér, mit lehetne tenni a különböző társadalmi szinteken lévő erőszakos, pénzvezérelt alakokkal, akik hatalmi befolyást szerezve rosszabbak, mint a japán jakuzák. Csak még nem ölnek. De a csőcselék már megvan egy új 56’-hoz, az biztos, és ha kell, össze is állnának, mint a túró.

És hol vagyunk ebben a társadalomban mi, egyszerű emberek, akik békésen akarunk élni?
Nem vagyunk álszentek. Nem vagyunk sorosból-fideszesek (vagy fordítva). Nem akarunk utálkozni mások bármiféle másságán. Hiszünk istenben, de nem úgy, mint a kormány. Nap mint nap rezignáltan lenyeljük a nekünk nem tetsző újabb országos szintű politikai békát, kicsit morgunk és továbblépünk, aztán az utcán félreállunk a betépett drogos elől, vagy éppen az újgazdag primitív elől, aki csilivili autójával majdhogynem keresztbe vág minket a zebrán. Volt olyan, akinek sikerült.

Ez az ország velejéig romlott. Ezen változtatni kell. A változáshoz pedig az kell, hogy megtalálják egymást azok az emberek, akiknek elegük van ebből. Azt mondják: de hát milyen az ellenzék?! Olyan, amilyen. Ha rájuk is szavazunk, nem azért tesszük majd, mert ők valakik, hanem a remény miatt, hogy talán lesznek valakik! Nem lesz könnyű dolguk, ha sikerrel is járnak, az biztos.
Ha azonban nem állítjuk meg a fejlődésképes Arturo Ui utánzatokat, akkor a tisztelt közönségnek (nekünk) tényleg eljátsszák ezek a társadalom minden rétegében megtalálható mizantrópok a nagy történelmi gengszterparádét! Nem kéne. Az ellenzék pedig találja már meg magának azt a 3,5 millió embert, akit a politika szintjén a kormány nyom el, a települések szintjén pedig a belső élősködők!
Világosságot! – írta Petőfi Sándor Pesten 1847-ben. Kérem, olvassák el a verset! Hátha ihletet merítenek belőle!

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!