Mottó: Ha keselyű a kalauzod, kutyák dögteteméhez fog vezetni. Cserna-Szabó András

A haladni akaró embernek szüksége van társakra. Ha másért nem hát azért, hogy megossza velük az örömét vagy a bánatát. Egyedül jónak lenni se jó! Mostanában aki haladni akar, felednie kell, hogy hol él, milyen társadalomban, és éppen kit tesz tönkre. Nincs bocsánat! Aki erre nem képes, az félreáll, néhány elkötelezett bolondot kivéve, akikben tényleg ott lakozik a jó!

Volt egyszer egy ember, aki haladni akart. Nem volt már szüksége rangokra, címekre. Arra gondolt, hogy kipróbálja magát olyan terepen, ahová közvetlenül nem tartozott soha. Bolond volt. Világot váltott, és célul tűzte ki, hogy segít másokon. Mivel az előző világában megértette, hogy egy igazi küzdelem nem percekig tart, hozzá volt szokva a kudarcokhoz, és vallotta a sakk és az élet közötti különbséget, miszerint az életben a matt után is folytatódik a játszma. Abban, amit mostanában csinált, megint jó lett. Megismerték őt az emberek, és ő megismerte az embereket irányító embereket. Néha sikerült maga mellé állítani másokat, néha nem. Nem tartott már tőlük, bárhol is ültek a bársonyszéktől a roskatag hokedliig bezáróan. Végül rájött, hogy ebben a közegben senkiben sem bízhat. Azokban sem, akik odaküldték.

Megismerte az irigységet, a nemtörődömséget, a sunyiságot, a szellemtörőket, az akaratnyelőket, az ideológusokat, a propagandistákat, a pénzéhség uralmát és a primitív logika alapjait is. Nagyon nem volt ínyére az ilyen jellemű emberekkel akárcsak szóba állni is, de tudta jól: az évtizedek aljassága és az erőszakos emberi természet alapjainak keveredése vezetett oda, hogy az emberek többségéből kiveszett a tűz, az önzetlenség és az erkölcs. Elviselte és tudta már kezelni is a helyzetet, hogy csak az erős mellé állnak, a gyengét megvetik, tönkreteszik. Az ősember is megirigyelhette volna azokat a farkastörvényeket, amiket ő látott a XXI. században. És akkor még ott voltak az ártatlanok, az esetlegesen menthetők is, akikért tenni kellett volna valamit… Jómaga az erőszak köreiben élte az életét, komoly tartása sohasem volt tőlük, mert akiket megismerünk, azokat ki is ismerjük egy idő után.

Persze még ott volt a primitív logika, amit a védettségben élő liberális ember nem becsül semmire, csak ha már meglepetten áll a tudatlansága és nemtörődömsége következményei előtt, amikor vagy véres fejjel, vagy üres zsebbel, vagy nagy szégyen közepette meghasonlottan önmagával elballag onnan, ahol a jót akarta tenni.

Nem könnyű az emberekkel foglalkozni. Az emberi vágyak, igények (vagy éppen az igénytelenségek) sokszor egyáltalán nincsenek szinkronban a realitással. „Élnek bele a vakvilágba”, mondják az emberek azokról, akik máról holnapra élnek. Ezrek használják ki az ilyen embereket. (Vagy csak gondolják, hogy kihasználják őket.) Jön-megy egy csomó megváltó közöttük. Már régen nem hisznek nekik, de gyönyörűen kihasználják azt, hogy meg akarják őket váltani. Így van ez azzal az emberrel is, aki tényleg segíteni akar. Ha nincs pénz, már nincs is értelme belekezdeni. Ha van, akkor pedig igen oda kell figyelnie arra, hogy ne halat adjon, hanem hálót. Általában megáll a halnál, majd elhal az igyekezet. Ez még bankárokra is igaz.

Igen sok szegénysorsú embernek ma már csak a hal kell (hiszik, hogy őket kötelező etetni), és egyes embereknek még mindig jó biznisz ingyen halat adni nekik. Kell a hírnévhez, a mobilitás és az erő felmutatásához. „Ha 10 kiflit viszel, azt is úgy vidd, mintha egy életre megmentetted volna őket. Csinálj úgy, hogy alázatosaknak látszanak! Vigyél magaddal erőembert, nem baj, ha börtöntöltelék, sőt annál jobb! (Majd azt mondjuk, megtért Istenhez!) Csinálj jó sok fényképet róluk. Kellhet az még!” – Ez az ő szabályuk, logikájuk.

Nem vonatkozik ez a jólelkű emberekre, de a sok jólelkű ember közé beszorulnak a keselyűk. Ők az erőszakosak és a sunyik. Nomármost a szegény ember sem teljesen buta, és a szegénységgel nagyon nem jár együtt a jóság, hiába kelepelnek erről a nagy segítők. A közönyösség az igen. Meg az erkölcstelenség is. A kutyának nézés, kutyaként kezelés, a felsőbbrendűségi komplexusok igen hamar feltárulnak egy szegregátumban élő közegben például. Persze a parlamentben is. Minden olyan kicsiben, mint nagyban. Le vannak osztva a szerepek, amik csak konfliktusok útján változnak.

Mindenki tudja, hogy hol a helye. Azaz nem. Aki nem szorul rá, ugyanúgy nyújtja a kezét feléd, mint aki tényleg éhezik. Micsoda hazug emberek például azok, akik azt mondják, hogy a kultúrát kell felmutatni és akkor minden rendben van! Kultúrát ott, ahol tánclépéseket még ismerik, de nem követik a hagyományokat, vagy meg tudnak értelmesen sütni akár egy kenyeret.. Azonban ez mára csak emlékezet. Semmi más. Hú, de utálom, amikor az emlékezetpolitika és a kultúra kéz a kézben jár! A kultúra régen a porban hever, az erkölccsel együtt. Cizellált csicsa a többségnek, semmi más. Ha elmentek a legények, folytatódik Bódvalenke…

De nincs mese, csinálni kell! Vesszenek minél később az erkölcsök! Kb. 30 éve ez folyik. Munkahelyteremtés és jó oktatás helyett. A kivételek csak erősítik a szabályt. 3,5 millió ember hullt így a porba és van belső elnyomás alatt úgy, hogy Orbán Viktor hiénái még csak rájuk se néztek. Nekik nem értek annyit!

A legrosszabb jellemű ember a keselyű. Teszi a szépet, közvetít, meghal a közért, ha kell, de amint pénz vagy érték közelébe kerül, nem tudja palástolni az aljasságát. Mindenáron részese akar lenni a történéseknek, hogy körbe fonja polip módjára az akaratot, nélkülözhetetlenné tegye magát, megtalálja a rést a falon. Képes akár áldozatokat is hozni addig, amíg eljön az ideje, és kimutathatja a foga fehérjét. Amikor pozicionálta magát, alázatossága megszűnik (bár próbál úgy tenni, mintha még meglenne), de már irányítani akar, és ellenkezik és ellenvet. Azt akarja, hogy jó színben tüntessék őt fel. Azt akarja, hogy ő álljon legközelebb a tűzhöz. Vágyja a sikert. Szeret úszni a rivaldafényben, míg titkon irigykedik arra, aki miatt rá is vetül. Hamar megtalálja a leggyengébb láncszemet, a legjobbszívű vagy a legpénzesebb embert. Akkor már csak annak a közelében akar még jobb lenni. Keresi vele a közvetlen kontaktot. Fontos akar lenni, ezért néha gátja annak, amit mások elterveztek. Nélküle nem megy, akarja sugallni. A segítők legnagyobb segítőjeként szeretne tetszelegni, miközben a lelke halott, és inkább uzsorás, mint ápoló. Minden olyan kicsiben, mint nagyban – jegyzem meg még egyszer, mert a célom nem egy személyt bemutatni, hanem egy rettentően veszélyes és aljas emberi karaktert. Ha valaki magára ismer, az régen rossz, de legyen az ő baja.

Hogy hol leledzenek? Mindenhol. A politikában, a civilek között és bizony a rászorultak körében is. Hogy miről ismerszik meg az ilyen ember? Simulékony, alázatos, imád megkerülhetetlennek látszani, imádja a nála rosszabb pozícióban lévőket kihasználni, ha kell, akkor a végletekig. Élvezi, ha ő alázhat és nem őt alázzák a simulékonysága vagy más fogyatéka miatt. Amikor felismerik és elzavarják, akkor ellenségként várja, hogy újra rátelepedjen a haszonra, és kitartóan köröz a téma fölött. Ha otthagyják a téma-prédán, akkor belőle lesz a legdurvább elnyomó, a legkegyetlenebb zsarnok. Kerüljék ezt a típust! Ha valahol nem értik, miért romlott meg bármilyen kapcsolat, harmadikként őt keressék valahol a közelben, valahol a háttérben. Rosszabb bármiféle nyíltsisakos ellenfélnél! Mihamarabb felfedezik őt, annál komolyabb esélyük van a sikerre.

De kiknek mondom én ezt? Azoknak, akik 30 éve eltűrnek mindent. Bocsánat. Lehet, hogy vannak kivételek. Sőt biztos. Azoknak kezet nyújtok!

Kellemes hétvégét kívánok!

Ha igaz szót akarnak még olvasni, olvassák a Debreciner.hu online újságot!

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!