Csak a jellegzetesen helyi, egyik fülemen be, a másikon ki, az agyamat is magával vivő szél harsog körülöttem. Hova tűnt Debrecen?

Épületek és cúg…

A zászló a magasban hol szabadulni próbál rúdjától, hol rácsavarodik, ahogyan az őt kihasználó szél diktálja éppen. Kényszerpályán mozog az is, akárcsak mi, kétlábon járók – illetve inkább otthonülők. Lassan szokássá válik, hogy a forradalmakat átücsörögjük, netán átalusszuk.

Némán, süketen, vakon a valóságra, az odakinti életre. Ott van a net, a tévé, virtuálisan dolgozunk, létezünk, fagyizunk… Nyalunk. Jókorákat.

Széllel bélelt város ez.