Pedro Almodóvar legújabb filmjét május 23-án mutatták be a hazai mozikban, az Apolló moziban díszelőadás keretében tekinthettük meg, ami esetünkben annyit jelentett, hogy Forgács Iván filmesztéta a filmet követően bemutatta a rendező munkásságát, majd beszélt magáról a filmről is. Az idei cannes-i filmfesztiválon elismerő visszhangot kapott a film, Antonio Banderas pedig a legjobb férfi alakításért járó díjat is bezsebelhette.

A Fájdalom és dicsőség a rendező önéletrajzi ihletésű filmje. S mint ilyen, kissé lassabb a tempója a mai közönségfilmeknél. Almodóvar valahogy nagyon mélyen az érzelmekre akar hatni, a film szépen van fényképezve, élénk színekkel dolgozik. Egy történetet mesél el, mint ahogy a legtöbb film teszi, de valahogy mégis másképp közelíti meg azt. A főszereplőnk, Salvador szemszögéből látunk mindent, az ő narrációja kíséri végig a filmet. Ilyen módon könnyebbé teszi az azonosulást is. Gyerekkorától a mostani életéig követhetjük végig útját, na és persze szenvedéseit. Egyfajta időskori élethelyzetet ábrázol, természetessé teszi a karaktert, aki egyébként egy ünnepelt rendező. Pontosan a belső monológok teszik ezt a filmet személyessé mindenki számára, és hiába beszélünk egy ünnepelt figuráról, őt sem kerülik el a korából adódó betegségek: mint például gerincfájdalom, fulladás, migrénes fejfájás. Salvador így időskorára már megfáradtan tekint vissza régmúlt életére, és annak mérföldköveire. Olyan, mintha a szomszéd bácsi mesélne, hogy mennyi mindent elmulasztott, mennyi mindent nem értékelt, amikor lett volna rá lehetősége. Ijesztő lehet mindannyiunk számára ilyen kérdésekre visszatekinteni, félni attól, hogy valamit elrontottunk, és nincs lehetőség már a megújulásra.

Antonio Banderas pedig valóban fürdik a szerepben. Elhisszük a fájdalmait, a csalódottságát, azt, hogy nincs más választása, csak az, hogy feladja és beletörődik a sorsába: megöregedett. A film egyrészt ennek elfogadásáról szól. A jelenlegi helyzet felismeréséről. A már-már katatón állapotából a rendezőt egy régi filmjének újrajátszása hozza ki. Ismét találkoznia kell régi ismerőseivel, s ez indítja el benne az élni akarást is. Kétségbeeséséből képes felállni, és újra konfigurálni önmagát. A régi emlékei veszik rá erre, ugyanazokat az érzéseket keresi vissza, amelyektől korábban tudott lelkes és produktív lenni.

Izgalmasak a gyerekkori flashbackek is, amelyekben Penélope Cruz alakítja Salvador édesanyját. Ő taníttatta ki, a kis Salvador a mélyszegénységből jutott ilyen magasra, pusztán a tehetségét és akaraterejét kiaknázva. A film ezen részei talán a legszórakoztatóbbak, a színésznő ugyanis nagyon hitelesen alakítja a régi vágású spanyol anyukát, egyszerűen jól áll neki ez a szerep. Kellően gyakorlatias, temperamentumos, fegyelmezett latin édesanya. Kicsit olyan érzés ezt nézni, mikor én is hazamegyek vidékre, valahol még mindig gyerek vagyok ezekben a pillanatokban. Bennem legalábbis felidézte ezeket a mozzanatokat, mikor beszélgetsz azzal az emberrel, akiről tudod, hogy mennyit küzdött azért, hogy te eljuss oda, ahol most vagy. Az édesanya, a nő karaktere ismételten az erősséget, a magabiztosságot, a gyakorlatiasságot tükrözi. Salvador a filmben szereplő legtöbb női karakterben a biztonságot látja, a támaszt. Felnőttkorában a produceréhez is ugyanígy viszonyul, bízik benne és támaszkodik rá – ha szükséges.

Mindezek mellett a férfikaraktereket sem maradnak el. Pedro Almodóvar önéletrajzi ihletésű filmjéből ezúttal sem hiányozhat a férfiszerelem témaköre. Viszont magáról a homoszexualitásról is olyan könnyeden és természetesen beszél, hogy egyáltalán nem érzi úgy a néző, hogy valamit el akar fogadtatni vele. Nem vár el a film semmit, nem kérdőjelezi meg, hogy a főhős férfiként egy férfibe szerelmes. Elmeséli és pont. Nem tabusítja, nem érzi kínosnak – így a néző sem veszi annak. Nem erőltetett, nem csak azért van benne, mert most nagyon trendi ilyen témákat felhozni. A karakter része ez is, a néző pedig elfogadja, mert így itt ebben a kontextusban nem szükséges megkérdőjelezni.

A film tehát mindenképpen megérdemli azt, hogy időt fordítsunk rá. Kissé mélyebb gondolkodásra ösztönzi nézőjét, nem lehet elkerülni, hogy azonosuljunk valamelyest a szereplővel. Rávilágít arra, hogy tényleg néha az az egyszerű megoldás a problémákra, ha felismerjük, hogy ezek megoldandó feladatok – bár talán közhely ez így leírva. Mégis… Kilök minket a megszokottból, elmagyarázza, hogy fájdalmaink, szenvedéseink az életünk részei, lehet velük együtt élni vagy lehet megoldást keresni rájuk. Néha pedig nem árt megállni és visszatekinteni a múltra, mert régi szép emlékek ébresztenek rá arra, hogy vannak fontosabb dolgok is a fájdalomnál.