– Mari, add már el ezt a nagy házat, csak kínlódsz benne! Múltkor is hogy összetörted magad a lépcsőn!

– Dehogy adom, Jolika! Hova mennék innen?

– Te Mari! Ott vannak a gyerekek, mekkora az a ház! Ha a két autónak van fűthető hely, akkor csak neked is találnak egy szobát!

– Te csak azt hiszed, Jolika! Direkt úgy építették azt, hogy véletlen se legyen plusz egy szoba az öreglánynak! Különben sem bírom a vőmet egy napnál tovább! Dehogy megyek én oda!

– Hallottad, Gizikével is mi volt?

– Nem hallottam én, hol hallottam volna, tudod, hogy a vírus miatt már egy éve lassan a kaput se nyitom ki!

– Feltették a házát, mert kitalálta, hogy kisebbe akar költözni, nem kell már az a nagy kétemeletes egymagának. Meg is találta egy ingatlanos, azzal leszerződtek, máris drágább lett a ház… Mindegy, nem ezt akartam mondani. Sorba jöttek is a fiatalok, mindegyik ott magyarázta, hogy ezt meg azt a falat ütnék ki, Gizi meg állítólag teljesen kiborult. Ott kiabált velük, hogy minek jönnek akkor megnézni, ne vegyék meg, ha nem tetszik nekik a ház úgy, ahogy van. Szegény urát hajtogatta, hogy mennyit dolgozott ő azzal a házzal, hogy mindent a két kezével csinált az alapoktól a tetőig!

– Hát aztán?! Miért nem gondolkozott ő is előbb? A mai fiataloknak már mások az igényeik, mint nekünk voltak száz éve. Ezek már azzal kezdik, hogy a tyúk meg a malac ólakat letúrják, mert nem kell már az! Jolika, ezek úgy veszik a füvet is, hogy csak leterítik az udvaron, mint egy szőnyeget! Nem is való az ilyen helyre a tyúk vagy a kacsa, mert még azok is csak nevetnének rajtuk!

– Inkább foglalkoznának egymással, mint azzal az örökös flancolással! Ezért van az a sok válás is! De Marikám, mi lesz veled, ki vágja majd a fát a kályhába? Nem bírod már magad.

– Tibinek szoktam csörögni, ott lakik az utca végén. Ide figyelj, megkap érte mindent, amit a gyerekek otthon leselejteznek. Tiszta új dolgok, Jolika, mikor lenne ezeknek olyan kabát meg cipő, meg a sok gyerekjáték! A Tibi az jön lelkesen, vagy ha nem is lelkes, de tudja, hogy jönni kell neki.

– Mi lesz ezekkel a házakkal, Mari, ha mi már nem leszünk?!

– Bánja a nyavalya akkor már! Amerikai konyha lesz, Jolika, meg gyeptégla, meg fűtött garázs. Vagy ha nem kell nekik, majd jönnek a Tibi-félék, és lelakják. Kivágják a sok szőlőt meg az almafát, amit az uram úgy szeretett. És a rózsabokrokat… Jaj, a rózsabokrokért de kár!

– Ezért csináltuk, Mari! Már olyat is hallottam, hogy idegenek akarnak az öregasszonyokkal eltartásit kötni, csak hogy aztán övék lehessen a ház, meg minden, ami marad.

– Én velem biztos nem kötnek, Joli. Addig megyek, amíg tudok.

– Jaj, Mari, mi lesz velünk!

– Majd lesz valami, Jolika! Olyan még nem volt, hogy ne legyen sehogy! Na, megyek, kapcsolom a gépet, mert hívnak a gyerekek kamerával!

– Jól van, Mari, puszilom őket!

– Jól van, Joli, átadom! Ha addigra el nem felejtem…

(folytatása következik)