Minden egy tófalusi házzal kezdődött, úgy két évvel ezelőtt. Akkor már kellőképpen hajtott a vágy, hogy ne csak nézegessem a hirdetéseket, hanem fel is keressem a nekem tetsző ingatlanokat. S akkor jött ő: a csodálatos mediterrán hangulatával, a naplementében lefotózott kerttel, melynek végében látszódott a templom kupolájának sziluettje. Láttam magamat a teraszon kávéval a kezemben, ahogy csodálom az alkonyatban pompázó diófát.

Aznap reggel madarat lehetett volna fogatni velem: mindenkinek, akivel találkoztam, megmutattam a házat, már szinte teljes bizonyossággal, hogy ez lesz az igazi. A lelkesedésem senki sem törte le, vagy azért, mert nem volt szívük hozzá, vagy azért, mert elég meggyőző voltam hitemmel. Alig vártam a pillanatot, hogy útnak indulhassunk Tófaluba – amit, mi tagadás, olyan jól azért nem ismertem, de tudtam, merre van, és azt is sejtettem, hogy nem a világ közepe.

Tárcsáztam a számot, megbeszéltük az időpontot, s türelmetlenül vártam, hogy elvánszorogjanak a percek és az órák. Egy kedves hölgy vezetett minket a házhoz. A csodás udvar már nem látszott, benőtte a gaz, csak a futórózsa szökött fel előle a lépcső korlátjára. Akkor már tudtam: a hirdetés fotói még a fénykorban készültek, mely kor már elég rég letűnt. A valóság csak akkor csapott arcon, amikor beléptünk az ajtón. Éreztem, hogy az elhagyatott ház már elfeledte az egykori kacajokat, a veszekedéseket és a dilemmákat, a fájdalmakat. Már nem várt és nem hívott, csak hagyta, hogy az idő áthaladjon falain. Ez látszott minden repedésben, minden elengedett tapétadarabban, otthagyott konyhai eszközön és a függönyökön. S én csak álltam, hallgattam a hölgyet: „igen, hát, itt lesz munka bőven”, de már akkor sejtettem, hogy ezt a munkát nem én, nem mi fogjuk elvégezni. A befejezetlen szoba poros csendjébe vonulva aztán elmerengtem a hirdetés képein, és megértettem: ezeknek a házaknak múltjuk van, történeteik vannak, titkos családi históriák, melyek nem tűnnek el azzal, hogy átfestem a falakat vagy lekaszálom a gazt. Ott lesznek a falakban és a földben, valaki olyan házába költözöm, akit a falu öregjei még jól ismertek, tán gúnyneve is volt, tán szerették és tiszteletben álló ember volt.

Ekkor kezdtem kapiskálni azt is, miért mondják a szerencsések: „egyszerűen beleszerettem ebbe a házba”. A tófalusi ház csak a történet kezdete volt. Sok harc, sok újabb csalódás jött még az úton, ami egyszer talán hazavezet. Sorstársaim nevében is mondhatom, hogy ez az út korántsem annyira egyszerű, mint azt sokan gondolják. „Ott van a CSOK meg a babaváró, csak szülni kell, és lesz ingyen is ház!” Lesz, és jön vele egy életen át tartó küzdelem a törlesztőrészletekkel, s csak egy cél marad, ahogy egy kedves ismerősöm fogalmazott: hogy talán gyermekeink úgy élhetnek majd álmaink házában, hogy már nem kell érte küzdeniük és törleszteniük.

(folytatása következik)