Állok a mikró előtt, várom, hogy felmelegedjen a kávé. Mivel régi darabról van szó, ezért őrizni kell. Fél perc mély berregésre lenne szükség a számomra ideális hőmérséklet eléréséhez. Azonban, ha az órát fél percre tekerem, körülbelül 2 másodperc után leáll a masina, ha tovább húzom és ott hagyom, mire visszaérek túl forró lesz. Forró lesz, mint a szürke linóleum a lábam alatt, miközben a mikró előtt állok és várok.

A linóleum a rávetődő nyári napsugaraktól melegedett át egy kis részen, mivel nem jól húztam el a lassan negyvenéves sárga sötétítőket, a valószínűleg egyetlen lakásban az egész soron, amelyben ugyanazok a darabok szűrik a fényt és a szomszédok kíváncsi tekintetét, amelyekkel átadták az első lakóknak.

Éles csengető hang, kattanás, a kerámia súrlódó hangja az üvegtányéron, a kanál karcoló zaja, ahogy a bögrében kever, aztán az erkélyajtó fém-műanyag szerkezetének mély zenéje, ahogy a kilincs forgatására a pántok átrendeződnek, én pedig kilépek a levegőbe kinyújtott kis betonszigetre.

Nézelődök, kortyolgatom a kávét. Hallom, ahogy nyelek, ahogy a madarak egymás anyját szidják, a gyerekek a játszótéren a kialakuló közös játék szabályain vitatkoznak (vagy ez már a játék része?), ahogy a villamos kereke csikorogva forog a síneken, közben a több tonnás gép egésze remeg, majd hangfalaiból üvölt a megálló neve. Hallom, ahogy egy autó kerekét, még gázadás előtt, elfordítják az aszfalton, és hallom, hogy egy másikban hiába nyomják a gázpedált, az visszautasítja az aznapi szolgálatot. Hallom, bár nem értem, de hallom, hogy emberek beszélgetnek.

Majd hallom, hogy valaki nagyon hangosan köszön, mondhatni kiabál. Kiabáljon, gondolom magamban, nappal van, senkit nem zavar. Régóta kiabál, már sajnálom magamban, amiért szegényt nem veszi észre az, akihez kiabál. Körbenézek, hátha meglátom őket, de sehol senki. Rántok egyet a vállamon, felemelem a tekintetem, és egyszer csak arra vagyok figyelmes, hogy a velem szemben lévő épület egy, az enyémmel párhuzamos erkélyén idős néni áll, vadul integet és kiabálva köszön. Nekem. Meglepődök, zavarodottan visszaintek. Konstatálom, ez nem elégíti ki az általa remélt válaszreakciót. Mit tehetnék? Visszakiabálok: „Kezitcsókolom!”

Látom, hogy örül, mosolyog. Leengedi a karját, kifújja magát, figyelmetlenségem kifárasztotta kicsit, majd újra nagy levegőt vesz és elkiáltja magát: „Mama hogy van?”