Sosem éltünk jómódban, kihoztuk a forintokból, amit kilehetett. Panaszra nincs okom: gyermekkorom óta saját szobámban alkothattam meg saját kis világomat. Narancs és rózsaszín: még a fal színét is én választhattam, ahogy az öröklött darabok kinövése után a bútorok többségét is. Gyermeki képzeletem viszont ennél sokkal messzebb szárnyalt: túlnőtte a szobát, a vályogfalakat, túl a diófa árnyékában pihenő kertet, s túllépett testemen is az akarat egy szebb, egy jobb élet iránt.

Nem Barbie újságot kértem – azt sem tudom, létezett-e akkoriban olyan –, rajongásig szerettem helyette a Lakáskultúrát, a legszebb fotókat pedig ollóval és ragasztóval jutalmaztam. A mai napig érzem azt a felemelő boldogságot, amikor a kartonpapíron szépen egymás mellé rendezett konyhát, fürdőt, nappalit és hálószobákat egy képen megpillantom. Gondos tervezéssel megalkottam saját otthonomat, s a kék szőnyegen kuporogva nap mint nap elképzeltem, milyen csodás lesz ott élni. A képzelet átmentett sok nehézségen.

A táblát minden éjszakára a szekrény mélyébe rejtettem. Ha újabb ötletek jöttek szembe, hát átcseréltem a képeket. Az évek múltak, a tábla pihent, s a szobát éveimmel együtt immár tényleg kinőttem. Főiskolás lettem, s jó időre búcsút intettem az egykori álmoknak, mert mások már sokkal fontosabbnak tűntek.

Most itt ülök az albérlet fehérre festett falai között. Feleség lettem, dolgozó nő. S hogy, hogy nem, újra fontosak lettek az egykori álmok, a vágy egy saját otthonra. Nyolcadik éve lakom ugyanabban az albérletben: sokan mondhatják, szerencsés vagyok, hogy nem kellett mindig vándorolnom. Nem vitatkozom, sok tekintetben valóban az vagyok, de lassan két éve harcolok a gondolattal, mennyire jó lenne újra magam választani a fal színét és a bútorokat. Mennyire jó lenne diófát ültetni az udvarra, s kiülni árnyékába.

A zöld kertibútor az ágyneműtartóban várja az ébredést: a zajos, poros teraszon csak az idő ette – minket meg a szúnyogok és a poloskák, ha mégis megszántuk és kiültünk hozzá. Inkább ültem a laptop képernyője elé, s immár a Lakáskultúra helyett elkezdtem feltérképezni a valóságot: milyen és hol, mennyiért? Utólag belátom: ekkor még nagyon naiv voltam, nem mértem fel a piszkos anyagiakat, csak az igényekre fókuszáltam. Áhított településeken nézegettem a vágyott szépségű, komfortos kis otthonokat. Feltérképeztem minden honlapot és irodát: így lettem szépen lassan a téma függője, vagy szebben szólva: a házkeresés lett a hobbim.

Ám mint mindenki, idővel én is szerettem volna a hobbimban tehetségesnek, sikeresnek érezni magamat. Ez a vágyott siker azonban nem jött, helyette szépen sorban jöttek a váratlan kudarcok. A kudarcok hosszabb és rövidebb időre, de hátravetettek, majd a csendesebb időszakokat újabb fellángolások követték.

Még pislákol a tűz, még látom szemeim előtt a diófa árnyékában játszó gyermekeinket, a zöld kertibútort, s újra látom magamat gyermekként, ahogy fogom az ollót, vágom a papírt és boldog vagyok.

(folytatása következik)