Az utóbbi időben megszokottá váló helyén, Debrecen egyik köztéri padján ült a csepergő esőben, szenteste előtt egy nappal rendezett ruhában az ápoltnak tűnő ember. Várta a percek-órák múlását. Várta a zuhé elálltát. Várta, hogy adjanak némi aprót azok, akiknek van. Éppen valami fedél alá behúzódhatott volna, ám ott, ahol tanyázott, jártak az emberek, így csörrent is a pénz olykor a férfi előtt. Hát vállalta az esőt.

Ahogy Zsolt – említsük csak keresztnevén – elmondta, ahova ő szokott bejárni melegedni, ott a házirend szerint az esti bent alvás után reggelit kapnak, majd később oda visszatérve ebédet, este pedig kezdődik az egész elölről. Magyarán a nap során viszonylag sokat tartózkodhatnak a szállón, ételt is többször kapnak.

Ám erre az ünnep ideje alatt korlátozottan volt lehetőség, éppen karácsonykor. Este bemehetnek aludni, aztán következő estig nincs újabb melegedés odabent. Arra a kérdésre, hogy mit fog tenni ez alatt a pár nap alatt, Zsolt a „nem tudom, beállok egy eresz alá” választ adta.

A 42 éves, még viszonylag nem régóta hajléktalanként élő férfi – saját elmondása alapján – nemrég, amikor nagyobb hidegek voltak hajnalonta, a fagyhalál közelébe került, úgy mentették meg a kihívott mentők. Állítása szerint 23 Celsius-fokra süllyedt a testhőmérséklete, neki legalábbis ezt mondták. Ez elvileg még lehetséges, bár a hipotermia valóban végső fázisa ez már. Akkor végül megúszta. Tovább él. Élet ez?

Ami kevés cucca van, a szállóban lévő elzárható rekeszben vár rá. Igaz, előfordult már, hogy „a zoknijaimat ellopták” – mesélte. Ahogyan két hálózsákját is, amiket korábban kapott. Azokat akkor, amikor az utcán aludt még, s szerinte „valakik kifigyeltek, hogy van hálózsákom, aztán amikor nappal elmentem enni, egy bokor alá rejtettem, de mire visszamentem eltűnt”. Azóta nincs az sem.

A hajléktalan férfi beszélt a családjáról, a korábbi munkájáról, a karácsonyról is: „Nyíradonyban a fatelepen dolgoztam. Összesen több mint húsz év munkaviszonyom van. Ám három csigolyám össze van nyomódva.” A régi munkája tehát nincs meg már, s úgy mondta, nem kap semmilyen juttatást. Kérdeztem, nem lenne hely, ahova legalább az ünnepek idejére elmehetne? „Vannak rokonaim, csak el kéne utazni oda.” Kiderült, Nyíradonyban van eltemetve édesanyja („ő nagyon szeretett engem”), aki 3 éve hunyt el súlyos betegség után. Az apjáról nem sok információja van: „azt sem tudom, él vagy hal”. Testvére is van. Ám Zsolt bizonytalan, ki tudja, mit szólnának hozzá. Pedig szeretné meglátogatni őket is, meg az anyja sírjára mécsest rakni, virágot vagy koszorút tenni. Karácsony után esetleg rászánja magát az utazásra. Ám mint mondta, bízik abban, hogy lesz aki autóval elviszi Adonyba. Neki a vonatjegy ára is számít. Pedig ott éri el háziorvosát is: gyógyszereket kéne kiíratnia.

Tervei között szerepel, hogy a kormányhivatalban számára elindított eljárás végén amolyan felügyelőt kapna, s munkát, esetleg szállást is. Ezáltal a jelenlegihez képest jobbra fordulna a sorsa. Ám ezt elérni – Zsolt így tudja – legalább egy-két év: „addig mi lesz velem?” S mi lesz még sok más állandó fedél nélkül élővel? Mi lesz az éppen lakni valahol tudó, de eladósodott, szinte nincstelen emberekkel?

A gondoskodó város itt-ott hideg poklában.