Finnország budapesti nagykövetségének Facebook-oldalán egy fotómontázs kíséretében arról adnak hírt, hogy ők is szeretnének hozzájárulni az éghajlatváltozás megállításához. „Íme a mi vállalásunk: IGENT mondunk a helyire! Arra törekszünk, hogy helyi, szezonális hozzávalókat használjunk a fogadásokon, ebédeken és vacsorákon – a díszítéshez is. Szerencsére, a nagykövetségnek van egy kis kertje is, így Aarne szakácsunknak nem kell messzire mennie, ha fűszert vagy zöldséget szeretne szedni!”

Szép!

Tanulhatnánk tőlük. Például először is szerénységet, szorgalmat, takarékosságot, amiről régóta ismertek északi rokonaink.

Jaj, most biztosan felhorgad néhány fő, hogy mi a hunok rokonságához tartozunk! De hol vannak már a hunok?! Legfeljebb a génjeinkben valahol mélyen megannyi más nép efféle örökségével együtt… És hol vannak a finnek? Itt, a jelenben. És benne vannak a nyelvünkben, mint legfőbb nemzeti megragadhatóságunkban, ahogy mi is benne vagyunk az ő nyelvükben.

És mit tanul(ha)tunk az egykori hunoktól? Tán a hátrafelé nyilazást lóról, amit mostanság elkezdtek bevezetni egyes magyar iskolákban a testnevelés részeként. És mi mindent tanulhatnánk a finnektől? Például az oktatási rendszerüket, amit szerte a világon elismernek, és szívesen segítenének nekünk is annak az elsajátításában, hogyan lehet a fárasztó és szigorú poroszos rendszer helyett kreativitásra nevelő, nyitott, felszabadult világot vinni gyerekeink iskoláiba. De Magyarország vezetőinek ez nem kell. Ahogy a klímaváltozással kapcsolatos uniós törekvést is megvétózta a magyar kormány.

Pedig a Kárpát-medencében is termékeny talajra találhatnának a finnek igyekezetei. Nézzék csak, milyen szépek a magyar földben termett finn paradicsomok!