A télelő csípősen kellemes időjárása kicsalta a debreceniek egy részét a hétvégén a zöldbe, némi vízközelséget érezni, nagy levegőt venni. Nem tömegrendezvény, csak a természet és az ember – meg az állatok – kapcsolata volt a hívó jel.

A Békás-tó kiépített közelségében néhány óra ott tartózkodás kimondottan egészséges és felüdíti a lelket, gondolkozásra ösztönöz, beszélgethetünk magunkkal vagy azzal, aki velünk van, így vagy úgy… Emellett élvezzük a szabadságot. Láttam kutyát sétáltató embereket, sétáló párokat örülve egymásnak meg sok hápogó Tást. Kellemes, értékes közösségi vagy éppen – kinek mi – egyéni program zajlott a Nagyerdő szélén. A folyton cserélődő közönség tagjai nem zavarták egymást, nem lihegett senki a másik szájába – megállítottuk az időt. Vagy inkább lényegtelenné tettük. Pedig nem volt semmi beharangozott ingyen attrakció, az erdő, a park saját magát hirdette: gyertek és legyetek itt! Mert az jó.

Kalandokban sem volt hiány. Egy apró, de bátor tacskó előbb a ráhulló avarhadsereggel vívott meg, majd egy vizslatesóval haverkodott. Emberek nézték előadásukat. Én eközben majdnem begyűjtöttem egy kéretlen csomagot. A táskámat és biciklimet az útfélen hagyva a tó széléhez ballagtam, kacsavadászatra: katt-katt. Némelyik tán még mosolygott is. Hátranézve aztán egy kis röfögő ebre lettem figyelmes, amint épp a földön lévő nyitott hátizsákomba készül belehelyezni térfoglaló vizeletjelét – gazdája húzta vissza gyorsan, pironkodva kedvence közvetlenségén. Bosszúból mosolyogva lekaptam őt is, amint tovaügetett. Ránézésre francia buldogot véltem felfedezni a fehéren feketefoltos bundájában.

Ugyanakkor az is megérintett, hogy mi, akik megtehetjük, hogy szabadidő eltöltése céljából kimegyünk, aztán, ha megunjuk, bejövünk, mennyire szerencsések vagyunk, hisz a ki után van be. Akinek viszont hajléka híján nincs be, vagy nem sokkal jobb bent, mint a kint, permanens hidegviselésre kárhoztatott, s nem csak hobbiból. Az a kemény!

A hőmérséklet vasárnap délután – pedig hol van még az igazi tél! – a sötétedés előtt pillanatok alatt esett akkorát, hogy kéz lefagyott kesztyű nélkül, könny megindult hirtelen. Irány haza! Otthon egy kis meleg, főzőcske, meg ami jön. Mert van bent. Van változás az előzőhöz képest. Szóval értem én, hogy a stabilitás fontos, de nagyon nem mindegy, hogy stabilan rossz vagy jó valami, amihez ragaszkodunk vagy benne rekedtünk.

Több, szerintem értékelhető gondolat mellett ez volt az egyik hozománya vasárnapi elmélkedő poroszkálásomnak: ne féljünk a változásoktól, sőt időnként kifejezetten szükséges is. Becsüljük meg, ha van rá lehetőségünk! Legyen szó akármiről. Mert a tartós rosszba belesüllyedni káros, lélekölő. Meghalaszt minket.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!