Az orosz nemzeti dal hangjai csendültek fel, amihez régi gyerekként automatice hozzáképzeltem az ismert eredeti szovjet változat szövegét: „A nagy Oroszország kovácsolta frigy..” Vagy fény? Sose értettem pontosan gyerekkoromban. S úgy voltam vele, mindkettő értelmes, avagy értelmetlen. Meg hogy „a szovjet hatalma” meg az „egysége éljen”.. Zseniális szövegek.

Akkoriban sokat hallhattam a régi himnuszukat – a mostani orosz himnusz szövege már tompított a korábbi szovjet mondanivalóján, bár a zene, a sugallat ugyanaz. S most fülembe csendült ismét. Bár nem úgy, ahogy várná az ember. Nem valami nemzet(köz)i nagy eseményen – bár még ezek az idők is visszatérhetnek.

Debrecen, klinika. Sorban a betegek és a kvázi betegek. Meg egy-két hobbista, mint én. Kontrollra érkezve, de elvileg jól. A bágyadt emberek között harsan fel az ismert szignál, egy telefon csengőhangjaként. Közben bennem az ismert sorok..

„Sok nép így akarta..” Micsoda? Hát mi tuti nem!

Nézem, vajon kié e hang, de titkolja az illető. A dallam meg tovább hirdeti Oroszország (Szovjetunió) csodálatosságát. Az emberek felkapják fejüket.

Szemben velem két korosabb nénike összekuncog. Nekik tetszik. Vagy viccesnek találják. Mások kínosan feszengenek. Hogy maga a kackiás dallam zavarja őket, amikor itt illik leszegett fejjel betegnek érezni magunkat, vagy a dal üzenete kellemetlen számukra, nem tudom.

Végül nem derül ki, kinek akkora kedvence ez a nóta, hogy híváskor is ezt hallja, hiszen anélkül hal el a csengés, hogy felvenné a tulajdonos, a visszhangos folyosóbenyílóban pedig nehéz betájolni, merről fúj a keleti szél.

Kezdjük megszokni a ruszkikat, hogy ismét itt, a spájzban, a Debreceni Egyetemen, a klinikáján..?