Az állami egészségügy kórházról kórházra vándoroltatta, végül feladták a meggyógyítását. A kollégái által indított sikeres adománygyűjtésnek köszönhetően most a solymári Borsóház nevű intézetben esélyt kapott a teljes felépülésre. A terápiához azonban további támogatásokra van szüksége.
„Nincs magyarázat: csak úgy vagyok, lebénulva, a semmiből” – Horváth Renátó táncművész története
Horváth Renátó táncművész a hajdú-bihari Polgárról származik, a Miskolci Nemzeti Színház táncosa. Közel egy éve küzd egy titokzatos betegséggel: szinte egyik pillanatról a másikra lebénult. A Debrecinernek mesélt arról, hogyan élte meg az idegrendszere leállását, milyen anomáliákkal szembesült az őt ápoló kórházakban, mígnem egy magánklinikán visszakapta a reményt, hogy valamikor újra lábra állhat.
Kikúszott az ajtóhoz, úgy eresztette be a gyógytornászt
Renátó életében 2019. december 3-án földindulásszerű változás állt be. Egy színházi próbát követően fáradtan elment bevásárolni. Amikor hazaért, úgy érezte, mintha kettévágták volna a hátát a lapockája vonalában. „Mintha flexszel kettéhasítottak volna. Először azt hittem, hogy valami izomgörcs, gondoltam, hogy befekszem egy kád forró vízbe, hogy kilazítsam. Akkor éreztem, hogy ez nem az a kategória, és jeleztem a kollégáimnak, akikkel egy háztömbben laktunk, hogy jöjjenek, mert baj van” – mesélte Renátó. Elkezdett zsibbadni a bal keze, ezért már ekkor arra gondolt, hogy le fog bénulni.
A kollégái úgy gondolták, hogy csak egy izomgörcsről van szó, ezért elvitték a színház gyógytornászához. Mire odaértek, Renátó lábai már olyan gyengék voltak, hogy csak segítséggel tudott járni, a gyógytornász ezért azonnal a kórházba irányította őket. Mivel a kollégáknak este előadása volt, ezért Renátót egyelőre visszavitték a lakásba, a gyógytornászt pedig megkérték, hogy menjen fel hozzá, legyen vele. Ekkor már csak a jobb keze működött, a többi végtagja teljesen lebénult. „Amikor jött a srác, kikúsztam a szobából, és úgy eresztettem be. Hívta a mentőt, és azonnal vittek be a kórházba” – idézte fel a történteket Renátó, akinek a megpróbáltatásai éppen csak elkezdődtek.
Ne ijedjen meg: lélegeztetőgépre teszik
A miskolci megyei kórházban egy órán keresztül egyetlen orvos sem vizsgálta meg, hozzá sem értek. Akkor kezdtek el foglalkozni vele, amikor megjelent egy polgári mentős ismerőse, akit felháborított az eset. „Ő az asztalra csapott, hogy visszük a CT-be, MR-re, mert ez nem állapot. Az orvosnak is mondta, hogy egy neurológust szedjenek elő, mert ez nem normális, hogy 25 évesen a semmiből lebénul egy ember” – mondta Renátó.
Amikor kivizsgálták, semmit sem tudtak megállapítani, majd befektették egy neurológiai intenzív osztályra, ahol egy éjszakát töltött. Az őt ellátó egészségügyi szakemberektől hiába kérdezte, hogy fog-e tudni még járni, táncolni, válaszokat nem kapott, ettől pedig nagyon megrémült. Amikor másnap reggel felébredt, a nővéreknek jelezte, hogy nem kap rendesen levegőt. A megvizsgálására érkező orvos azonnal közölte vele, hogy ne ijedjen meg: elaltatják és lélegeztetőgépre teszik.
Sorban haltak meg mellőle a betegek
„Két hét után tértem magamhoz, egy teljesen más plafont láttam, azt sem tudtam, hogy Magyarországon vagyok-e. Csak annyit láttam, hogy a számban csövek vannak, ki vagyok kötözve és infúzióra vagyok kötve” – ecsetelte Renátó, aki továbbra is Miskolcon volt, csak áthelyezték egy másik kórterembe. Utólag azt is megtudta, hogy rendkívül kritikus állapotban volt, egy ideig az orvosok sem tudták, hogy életben marad-e. A barátnője, Andrea, valamint az édesanyja és az öccse is úgy jártak őt látogatni, hogy mielőtt beértek a kórházba, nem tudták, hogy él-e még.
Renátó az ébredését követő hónapokból is csak foszlányokra emlékszik. „Az első egy hónap alatt azzal voltam elfoglalva, hogy megtanuljak szemmel kommunikálni. Nem tudtam beszélni, mert tele volt a szám. Ez, hogy le is bénulsz, beszélni sem tudsz, csak forgatod a szemed, nagyon kegyetlen volt” – magyarázta Renátó. A hatágyas kórteremben eltöltött egy hónap alatt poszttraumás stressz alakult ki nála, és pánikrohamai voltak. Ezek szerinte arra vezethetők vissza, hogy 5 ember halálát is végig kellett néznie, miközben ezekről az élményeiről még csak beszélni sem tudott senkivel. De azt sem tudta kifejezni, hogy mekkora fájdalmai vannak. „Rettenetes fájdalommal járt, ahogy az idegrendszerem elkezdett kikapcsolni. Utóvégre megtudtam, hogy morfiummal próbálták csillapítani a fájdalmamat. Ez már nem hatott” – tette hozzá. A saját bőrén tapasztalta meg azt is, hogy az egészségügy, de elsősorban az ápolók nincsenek felkészítve arra, hogy egy beteg pánikrohamait megfelelően kezeljék.
Rettegett attól, hogy a kiabálása miatt megveri az ápoló
A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Központi Kórház után Renátót áthelyezték a budapesti Szent László Kórházba. Ezt az időszakot pokolként élte meg. Volt, hogy felszólították: maradjon csendben, ne zavarja az egyébként altatott, a külvilágból semmit sem érzékelő betegeket. „Te ordítasz, hogy fáj, és nem kapsz levegőt, közben attól rettegsz, hogy az ápoló mindjárt megver, és ezt látva a doktornő kizavarja az ápolót, hogy nem bántjuk a beteget. Ez azért elég ijesztő volt” – fogalmazott Renátó. Nem egyszer fordult elő vele ilyen. A Szent László Kórházban történtek hatására döntötte el, hogy valamilyen formában az emberek tudomására hozza: mi zajlik a magyar egészségügyben. A tervei szerint könyvként és táncos monodrámaként is feldolgozza majd a tapasztalatait. Erre egyrészt a saját lelki gyógyulása miatt van szüksége, másrészt fel szeretné nyitni az állampolgárok szemét a kórházakban tapasztalható állapotokkal kapcsolatban.
Közölték velük, hogy nem keresik tovább a bénulása okait
Renátó úgy fogalmazott, hogy állandóan kerülgeti őt a Covid-19. A Szent László Kórház volt az első egészségügyi intézmény Magyarországon, ahol koronavírusos beteget ápoltak: éppen Renátó ágyát kapta meg. „Az egyik pillanatról a másikra közölték, hogy el kell hagynom a kórházat” – mesélte. Ekkor még MR-vizsgálatok vártak volna rá, kilenc MR- és négy CT-vizsgálat után ugyanis még nem tudták az orvosok megmondani, hogy mi okozta a bénulását. Ezt egyébként a mai napig nem tudja senki, csak sejtések vannak.
A Szent Lászlóból az Országos Rehabilitációs Intézetbe szállították, ahol ismét eltöltött egy hónapot. Itt érkezésüket követően az édesapjával és barátnőjével közölték: nem fogják tovább keresni a betegsége okait, a gyógyulása innentől magán Renátón múlik, ők nem fektetnek a kezelésébe sok energiát, lényegében csak ágyat és ellátást biztosítanak. „Én nagy reményeket fűztem az intézethez, mindenki azt mondta, hogy zseniális hely, itt felállítanak. Megint csalódnom kellett. Az ott lévő betegektől azt hallottam, hogy ők is csalódtak. Pedig egy olyan intézményről beszélünk, ahová, ha bemész, azt mondod, hogy itt minden adott: a megfelelő eszközök és személyzet is. Mégis olyan volt, mint egy elfekvő nyugdíjasklub” – magyarázta Renátó.
A koronavírus-járvány miatt aztán innen is mennie kellett: közölték vele, hogy a honvédség lefoglalja az épületet. Ekkor ő már nem volt lélegeztetőgépen, de még gégekanül volt a testében, nyitva volt a tüdeje. Azt, hogy miért kell elhagynia az intézményt, azzal indokolták, hogy a koronavírus rendkívül veszélyes a számára, ezért ezzel a döntéssel utólag sem vitatkozik, problémásnak azt látja, hogy teljesen bizonytalan helyzetbe hozták őt és a családját, mígnem április 6-án hazaküldték egy betegszállítóval.
Megdöbbent azon, hogy mennyien álltak mellé
A barátnője, Andrea időközben átalakította a budapesti lakásukat, szinte egy saját kórtermet rendezett be Renátónak, valamint megtanulta, hogyan ápolja őt. Renátó lelki és testi felépülése is ekkor kezdődött. Ebben nagy szerepe volt a miskolci kollégáinak is, akik egy gyűjtést indítottak azért, hogy a solymári Borsóház nevű magánintézménybe kerülhessen, ahol számos terápiás eszközzel segíthetik a gyógyulását. Eleinte vonakodott, mégis rábólintott a kollégái kezdeményezésére. Sok reményt nem fűzött a gyűjtéshez, bár elmondása szerint nem is tudta reálisan értékelni a helyzetet a szervezetében lévő sok narkotikum miatt. Döbbenten figyelte, hogy mennyien álltak az ügye mellé. „Leírhatatlan érzés volt, hogy benne vagy egy harcban, minden akörül forog, hogy életben maradj, és akkor egyszer csak látod, hogy az emberek szeretnek, és segíteni akarnak. Ez hatalmas erőt adott” – hangsúlyozta Renátó, aki a gyűjtésnek köszönhetően hamarosan be is került a solymári intézetbe.
Az erősödő fájdalom a gyógyulás jele
Június 25-e óta vannak a Borsóházban, azóta is ott kezelik Renátót. A betegségével kapcsolatban az orvosai azt gyanítják, hogy túlhajszolhatta magát a színházi próbákon, ezért „kikapcsolhatott” az idegrendszere. Korábban vírusfertőzésre gyanakodtak, ezt ugyanakkor a vizsgálatok nem igazolták: minden tesztje negatív lett. „Nincs magyarázat: csak úgy vagyok, lebénulva, a semmiből” – fogalmazott. Jelenleg újra járni tanul: járógépet és állítógépet használnak a kezeléséhez. Az elmúlt időszak egyik nagy eredménye, hogy segítséggel már tudja mozgatni a lábát.
Elkezdett ébredezni az idegrendszere, ami ugyan brutális fájdalommal jár, mégis örül neki Renátó, mivel ez a gyógyulás jele. „A fájdalommal meg kell küzdeni. Az van most a fejemben, hogy fel kell állni, és élni kell” – mondta. Az orvosai szerint akár teljesen felépülhet, bár ezt biztosan nem állítják, és Renátó sem szeretné ebbe belelovalni magát. Ettől függetlenül ő úgy áll hozzá, hogy teljesen fel fog épülni. Semmilyen szakadás nincs a gerincében, ami kizárná ezt. „Egy foltot látnak a nyaki négyes és hetes csigolya között, az összes MR ezt mutatja ki, az egyik itt, a másik ott, mintha mozogna. Nem tudják, hogy mi ez. Most lett volna megint egy MR-vizsgálat, de a Covid-19 miatt nem lehet bejutni vizsgálatra sem az állami, sem a magánszférában” – részletezte, hozzátéve, hogy az orvosai igyekeznek elintézni neki a fontos vizsgálatot.
További támogatásra lenne szükség
A solymári intézetben Renátó elmondása alapján figyelnek a lelki épségére, valamint fontos számára, hogy a barátnője is beköltözhetett hozzá. „Családi hangulat van itt, ami elősegíti a gyógyulást. Nem is olyan, mintha egy egészségügyi intézményben lennénk, hanem mint egy családbarát apartmanban: jókat eszünk, jó a társaság, haladunk előre” – sorolta Renátó, habár hozzátette, hogy időnként fél attól, hogy a semmiből jött teljes bénulás esetleg visszatérhet. Az adománygyűjtésről azt mondta, hogy nagyon jól jött nekik, a kezelése és az ott tartózkodásuk ugyanis sokba kerül. Egyébként számára kényes téma a pénzkérdés: soha nem szeretett kérni, most is sokat vívódott emiatt. A terápiája megfelelő körülmények közötti folytatásához azonban további támogatásra lenne szükség, a családjának ugyanis már most is komoly terhet jelent a kezelése.
