„Koffer nem túl nagy, de jól repül,
És műszerfal, meg kormány van belül,
Ha jól behúzod a lábadat,
A szíjjal bekötheted magad
És magunkra zárjuk a fedelét fölül”
(Bródy János)

Szijjártó Péter 1995-96-ban a Soros Alapítvány támogatásával egy fél tanévet az Egyesült Államokban tanult, majd 1997-ben érettségizett a győri bencés gimnáziumban. (Van ezek közt a nyomorult nyikhajok közt, aki nem markolt bele két kézzel és nem tömte két pofára a felé nyújtott bőségtál finom csemegéit, olyan, akit Soros György nem tángált anyagilag?) Ez a kis tini végül is hamar elvesztette a szüzességét, hiszen már gimnazistaként evett Soros tenyeréből. Az akkor még mennyei mannának tűnt. Ráadásul mondhatjuk, hogy ez az ember a demokráciában szocializálódott, hiszen a valódi öntudatra ébredése a gengszterváltás utánra tehető. Ő aztán nem volt kommunista, még ifjúsági tagozaton se. Volt helyette Fidelitas-tag, majd egészen az elnökségig vitte. Hát, nem is tudom, jobb-e ez bármennyivel is.

(Jó, bevallom, én is voltam KISZ-tag rövid ideig, amit egy jóval hosszabb Kilián-köri tagság előzött meg. A jobbakat azonnal felvették, a hozzám hasonló lúzerek csak előszobáztatás után jutottak be. Pedig igazán szép mozgalmi múltam volt: kisdobos, úttörő, őrsvezető, rajtitkár. Mondjuk, egyik évben Babszem Jankó őrs voltunk, Csenki Imre azonos nevű zenés darabja után, amelyet az énekkarral adtunk elő, és az akkori szerelmem volt a főszereplő, utána Generál őrs, az akkor népszerű együttes után. Már akkor sem voltam komolyan vehető, semmi Mókus, Őzike, Cica, Maci, Pillangó, Hópihe, Ságvári, Lenin vagy ilyen rendes nevek nem kellettek. A lelkiismeretem viszont tiszta, mint a patyolat: semmi mozgalmi, ideológiai baromsággal nem tömtem a rám bízottak fejét, ellenben elvittem őket páternoszterezni az akkori Megyei Tanács épületébe őrsi foglalkozás keretében. Vagy rajtitkárként ráparancsoltam három fiúra, akik hozzánk buktak, és gyengélkedtek oroszból, hogy: óra után maradjatok itt, és gyakorolunk, következő órán pedig jelentkezzetek felelni. A nálam egy-két évvel idősebb és másfél fejjel magasabb fiúk egyike se küldött el melegebb éghajlatra, hanem maradt és kínlódott. Majd, amikor legközelebb kaptak egy valóban megérdemelt hármast, még meg is köszönték).

A Fidelitas azért egészen más, ott már ivarérett, szellemileg „kigyúrt” ifjak próbálják hülyíteni az arra fogékonyakat, átadva nekik az agitprop órán tanultakat. A baj csak akkor van, ha egy, szellemi munícióval gazdagabban ellátott egyén feltesz egy jól irányzott keresztkérdést, mert arra nincs meg a betanult fordulat.

Felteszem, ha Soros anno tudja, mivé fajulnak a felkaroltjai, inkább dohányt tölt a bankjegyekbe és elfüstöli azokat egyenként vagy Las Vegasban elkaszinózza az összes stekszet.

De nem így tette, a kiömlött tejbe meg már nincs értelme belesírni.

Nos, az ifjú sorosista aztán alaposan bejárta a befolyásos emberré válás útvesztőit, kipróbált minden útjába eső pozíciót. És amikor már jól ment sora, nem felejtette el a korábbi pajtikat. Az egykori futsalosok pozíciókat kaptak, még ha csak egy helyettes akárkinek a helyettese állást is, de az legalább jól fizetett. Idelenn azalatt százszor értékesebb emberek végeztek ezerszer értékesebb munkát töredéke pénzért, de az belefér.

Végtére is, emberünk volt az, aki a Fidesz kommunikációs igazgatójaként és szóvivőjeként fellépett a „luxuskormányzás” ellen, „plebejus kormányzást” ígérve a Fidesz nevében.

Hát, én rábíznám kinek-kinek a memóriájára és a józan ítélőképességére annak megítélését, hogy ez mennyiben valósult meg.

Amikor a látszólag erőn felül vásárolt ingatlanjairól kérdezték, többféle sztorival etette a kíváncsiskodókat. Itt-ott voltak aránybeli eltolódások, de megmagyarázta. Egyrészt ő a megkeresett jövedelménél többet tudott félretenni, másrészt meg, ugye, a családi összefogás. Emlékeim szerint az átkosban létezett a gazdasági rendőrség, amely pillanatok alatt lenyomozta, lehet-e valakinek törvényesen annyi pénze, amennyit elkölt.

Nos, a családi összefogásról tudnék mesélni, igaz, jóval szerényebb, mondhatni demo verzióban. Munkanélküliségem évei alatt nálunk is működött. Igaz, csak annyira, hogy senki nem élt igazán nagy lábon a családban, viszont nem is halt éhen senki. Külsérelmi nyomai nem voltak a nehezebb anyagi helyzetnek, így nem keltettük lecsúszott emberek benyomását. De milliókról szó sem esett.

Mostani külügyérünk elnöke volt a 2005-ös az Apró-Gyurcsány érdekkör privatizációból, állami megrendelésekből, illetve állami hitelekből történő meggazdagodásának titkairól elnevezésű parlamenti vizsgálóbizottságnak is. Azt hiszem, az utóbbi idők történései alapján ez több, mint vicces.

Nyáron ugyanis ez az ember egy jókorát nyaralt az Adrián. Az szinte mellékes, hogy közben azt a látszatot akarta kelteni, hogy az irodájában szorgalmasan dolgozik. Viszont az Adrián nem akármilyen körülmények között múlatta a napokat családjával. Sikerült – gondolom – last minute akcióban, kedvezményesen, csak neki, csak most bagóért kibérelni egy luxusjachtot. Rossz nyelvek persze azt beszélik, hogy az említett ladik bérleti díja meghaladja az ő anyagi lehetőségeit, de biztos csak az irigység beszél belőlük. Mert nekik nincsenek olyan spanjaik, mint Szíjj László, aki már korábban is hatalmas közpénz milliárdokat kaszált útépítő bizniszével. Nem csoda, persze, ha belegondolunk, hogy Magyarországon sík terepen épülő nyílegyenes út kilométere többe kerül, mint más országban, ahol a hegy belsejébe kell vájni. Az pedig csak a véletlen egybeesés műve lehet, hogy a ladik tulajdonosa éppen ez az útépítész.

A sok médiahiéna azonnal rákattant a témára, Szijjártó meg játszotta a sértettet. Átment primadonna üzemmódba. Nyilván érezte, hogy ezeket a firkászokat el kell hallgattatni, jól kell lakatni őket valami nagy ívű semmitmondással, sőt megtanítani nekik, hogy ne akadékoskodjanak.

Külügyérünk ezért elkezdett országot járni. Vagyis nem akárhol, hanem a főváros környékén. Úgy értem, a más(od)ik fővárosén. Feladatkörét bőven túllépve falujárásba fogott. Elkezdett alsóbbrendű magyar utak átadásán parádézni. Persze bőven körülvéve párttársaival. Gondolta, jobb, ha elébe megy a dolognak, és ő hozza szóba, legjobb védekezés a támadás alapon. Kiállt az újságírók elé, kvázi ide lőjetek stílusban, de azért előrebocsátotta, hogy amit kérdezni akarnak, arra eleve nem fog válaszolni. És nem is válaszolt. Mert az ugye, magánügy. Ő meg nem mellesleg közszereplő. És a korrupció nem magánügy. Lenyomott viszont a kioktatáson kívül egy nagy laudációt önnönmagáról, arról, hogy a nap 24 órájából majdnem 25-öt dolgozik.

Megpróbálta úgy beállítani a dolgot, mintha az az átkozott paparazzo a felesége vagy a gyerekei intim szférájába akart volna beletúrni könyékig. Mintha az asszonykája bikinije lett volna a célpont, vagy akár a fiai foghíjai. És próbált terkózni, mintha nem épp ő járna derékig a korrupcióban. Más – rendes – országokban ennél kevesebbért lemondanak emberek. Mármint akikben van némi tartás és a becsületnek még egy szikrája. De nem, ő csak egyet hajtott, mint a pereces: magánügy, magánügy.

Nekem konkrétan a nagy szónok, Kósa Lajos jutott eszembe a kikezdhetetlenül logikus okfejtésével:

„A magánszféra attól magánszféra, mert magánszféra.”

A nagy kioktatás meg lekezelés hevében azért meg-megrándult az állkapcsa szegény külügyérünknek. Ideges volt, ez egyértelmű. És szent meggyőződésem, hogy miközben viselkedett a kamerának, valójában szívesen káromkodott volna egy takarosat és szétpofozta volna az összes kérdezőt. De egy úrifiú ilyet sose tenne, így csak az állkapcsa és arcizma dolgozott.

Aztán persze spanolt, parolázott, akivel csak lehetett, elment Nyíradonyba is. Végül is külügyekkel foglalkozik vagy mi a szösz. Ott vendégeskedett egy jót Tasó Mitpofázolbelekisanyám Lászlónál, ölelkeztek egyet a fotó kedvéért, pedig nagyobb tétben mernék rá fogadni, hogy Szijjártónak ez kilométerekre kívül esik a komfortzónáján. De muszáj. Feledtetni kell a malőrt. Azóta is bejárta már Bivalybasznádot és Simagöröngyöst, bármit, aminek köze nincs a külügyekhez.

Azt mondják, a jót mindig könnyebb megszokni. Nos, aki már belekóstolt a luxusjachtozásba, annak a lába le sem ér a földre. A király gyalog jár a klotyóra, de Szijjártó már csak repülve tud eljutni bárhová. Oda is, ahová vezet út. Talán épp olyan, amit a cimborája épített. Aki, hopp, micsoda véletlen, megint elnyert egy nagy összegű projektet.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Egy hónapra csak 1000 forint. Köszönjük!