Mottó: „Mint a legtöbben közületek, én is sírva jöttem a világra, míg körülöttem mindenki nevetett. Nos, elégedett leszek, ha nevetve hagyhatom el ezt a világot, míg körülöttem mindenki sírni fog.” John Vermeulen

Pesten sokan élnek.

Ki hol tud.. A grófi istállókból átalakított proli lakások omladozó házfalai között, az önkormányzattól megvett büszke tulajdonokban mindig zajlik az élet. Nem is lehet másképp, hisz itt elképzelhetetlen a saját udvar, a „bezárom a kapumat és nem zavar senki..” Esetleg egy kis elkerített udvarrész, ami nem akadályozza a hang terjedését és a konyhagőzt sem. Olykor a veszekedést sem. Körbekerített falak között parányi életterek, több családnak, néha kicsit megbővítve. Még büszkék is vagyunk rá, hogy milyen drága a szegénységünk. Ez Pest. Enyhe brazil kontraszt a bádogkunyhó és az üvegpalota szintjén. Itt képesek 17 milliót kérni egy 40 négyzetméteres szoba-konyháért sufnival, és mégis mindenki maradni akar. „Jó az udvar!” Nincsenek verekedős vadállatlakók, bűnöző, az állandó részegségtől dajdajozó családok, nem bántjuk egymást. Néha csörög persze a tányér itt is, ott is, nevelni kell a gyereket is, ha 20 éves, akkor is, és ez néha zajjal jár. Diszkréten nem értjük ilyenkor a másik szavát, és jobb híján másfelé nézünk. Kevés a pénz, sok a gond, sajnáljuk egymást egy kicsit, és az élet megy tovább, vegyül az öröm és a bánat szüntelen. Ilyen helyen így megy. Itt élned, halnod kell! – kopog a fülembe egy ismert verssor.

Reggelente kiszoktam ülni az „előkertbe”. Így hívják errefelé a törpeudvart, ami ad vissza némi fílinget abból, hogy milyen lehet egy igazi, nagy és csak saját udvarral rendelkezni, közös udvar nélkül. Gőzölgő kávé, egy piros multi, gyújtó, telefon, szemüveg. Igyekezni kell. Nemsokára jön fel a nap a szembeház mögül. Cikázik a gondolat..

Nemrég még ha észrevett a szomszédasszony – egy kerítés választ el tőlük, semmi több -, néha becsatlakozott az idillembe, megtörve a varázst, egy-két gyakorlati témára terelve a szót a lelkemben dúló költészet elől. Morogtam persze magamban, de a proletáretikett nem hagyott nagyon zúgolódni. Neki is joga van kezdeni a napot.. Hát jó reggelt! Mi a baj? És általában volt. Mostanában egyedül várom a napfelkeltét, nagyon beteg szegény. Nagyon beteg.

Beleszürcsölök a kávémba, füstöl már a nikotin is, az ajtó mögül talán hallom a nejemet, hogy „vegyél fel magadra valamit, meg ne fázz!”, de már nem érdekel a reggeli harmat, jön fel a nap az ódon falak között. Nincs még nagy ereje, csak néhány sugárnyaláb az elburjánzott tuják között.

Ilyenkor még nem ver a nyomor.

Még költő vagyok, elképzelt művész, egy reneszánsz ember, aki boldogan szippant bele jó mélyet a cigarettájába, hogy füstfelhővel állítsa meg a napot. Persze az csak jön előre. Még van néhány tiszta perc, de már szaladgálnak a gondolatok, amikor is a régi jó újság helyett a telefont böngészem. Szerencsére nem szól Sokol rádió sehonnan. Reggel nyolcig biztosan nem. Elfog a szomorúság. Elől meghalt Lilike (amióta először költöztem ide huszonévesen, már ismertem, amikor újra idekerültem jó tíz évvel később, megtépázva az élet által, már régi szomszédként fogadott). Elment, és a másik szomszédasszony is tegnap délután kórházba került. Fogy az élet, változik az udvar képe újra. Ki tudja, mit hoz a jövő..

Elvágyom most innen egy olyan helyre, ahol több a saját élettér. Kéne is. A lányom sincs túl jól, neki is jobb lenne egy biztonságosabb csend, mint ez, itt, amit nem alakíthatok – morfondírozok magamban. Megbicsaklik a kávéspohár a kezemben, „nem, mehetek, nem mehetek!” Engem is kivégzett a disznófejű nagyúr, és nem vigasztal, hogy nem voltam egyedül. Százezrek a sorstársak, devizahitel, a törvényes uzsora, hitelcsapda, a modern rabszolgaság – ismerjük már a receptet, ami nem égeti ki a szemét Orbán Viktornak és sleppjének sem, de még az igazságérzetét sem bántja szegény újgazdag diktátorunknak. (Soros, Soros, már kettővel jössz nekem..)

A nap sugarai erősödni kezdenek, időt akarok nyerni, a székemet a kerítéshez támasztom és csatát nyerek. Még nincs itt az ideje az életnek, még van kávém, még fújom a füstöt, még alszik a család. Nézem a falakat, és elszörnyedek. „Itt élned, halnod kell” – búg fel megint bennem a hang, áldjon vagy verjen annak a bizonyos sorsnak a keze.. Itt élned, halnod kell!

Lehettek volna boldogabbak! Lehettem volna boldogabb! A lány egyetemre jár, az asszony itt keres kenyeret, nem mehet, nem mehetek..

Dolgoztunk és dolgozunk keményen, nem voltunk stricik, kurtizánok, bűnözők, és itt vagyunk. Végül is a proli negyedben, mint eleink, akik építették-szépítették ezt az országot. Most is épül-szépül az ország, látszatra. Közmunkások és munkásemberek kínkeservén, milliónyi törvényes parazitával és befektetővel a hátukon, akik megcsapolják őket, mint kanadai a juharfát (a szirupért), és elszívják idős korunkra belőlünk az életet.

Igazságosság! Humanizmus! Filantrópia! Szeretet!

Talán a szegények büszke bája takar valami ilyesmit a sivárság valóságában, ahol – ha kell – adnak egy szelet kenyeret egymásnak az emberek. A nap már erősebb, mint a nyugalom. Keletről kitört az élet és bemászott az ablakomon, ébredezik a család. Nem vagyok egy Candide! Lehetne jobb az élet, kevesebb aljas, emberképű állattal. És akkor most nem jutna eszembe, hogy miből fizetik a temetést vagy az orvost emezek.

Még egy kis Facebook-dühöngés, hogy Borsodban az időközin pont egy ősjobbikos indul a parlamenti képviselőségért ott, ahol igen sok a cigány, és nagyon együgyű az ellenzék, majd kezdődik az élet és marad a kétharmad. Mindegy is. Az élet már csak olyan, hogy a matt után is folytatódik a játszma. Még élünk. Megmondotta valaki, hogy küzdjek és bízva bízzak. Megteszem, ami tőlem telik, de nem az ő kedvéért, mert ha Madách, akkor én Lucifer-párti vagyok. Felkelt a nap, jöhetnek a kihívások! Egy teljesítve. Most olvashatták. És a kávém se tudott kihűlni. Reggel lett. A nap még bujdokol.

Kellemes hetet kívánok!

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!