Tegyük fel, hogy az évet, jelen esetben 2020-at két részre kell osztanunk: első és második szakaszra. A logika azt diktálja, hogy ezt a felosztást tegyük az egyensúly fenntartása érdekében éppen középre, mondjuk a hatodik hónapra. Ebben az esetben, ha megvizsgáljuk az eltelt hat hónapot életünk egyetlen 2020-as évéből, mit látunk, és mit érzünk?

Én visszanézve azt látom, hogy az eltelt, immár több mint hat hónap a várakozásról szólt: várni kellett, hogy jöjjön végre a tavasz, aztán tovább várni, hogy ezt a tavaszt láthassuk is, közben a tavasz elmúlt, de mi még mindig csak vártunk, immár a nyárba fordulva, hogy újra kinyisson a világ, s távolodjon félelmünk tárgya. Ám a világ, akár egy tulipán, szétnyílt, majd újra bezárulni látszik, mi pedig csak nézzük, hogyan lesz egyre fakóbb, egyre kisebb, hogyan hullanak le a szirmai. Nehéz megérteni, hogy ez lenne az élet rendje, hogy ilyen rövid ideig tart az idei virágzás. Bár legyintünk: lesz majd új tulipán, igazából tudjuk, hogy ugyanaz már nem lesz sosem. Nyugtázzuk hát, hogy ismét csak várni kell, lehetőleg békében és nyugodtan. Mit látok, ha előre tekintek, ha a következő hónapokra gondolok? Látom-e magam a ház kertjében tulipánok között? Nem látom biztosan. Azt látom, hogy ismét csak várni kell, türelmet tanulni és hitet, egymás felé fordulni és összezárni, akár a virág teszi a sötét és hideg éjszakában.

Sokunk életében nem lehet egyértelműen meghúzni ezt a vonalat, ahogy az évet szakaszokra bontani sem, és jóllehet vannak köztünk olyanok is, akik folyamatosnak érzik a napok áramlását minden külső és belső befolyás ellenére. Egyben talán mégis egyformák vagyunk: jobb és szebb, békésebb hónapokat remélünk. Azt, hogy amit az eltelt hónapok megtanítottak, tudjuk majd hasznosítani, legyen bárhogy is.

Nehéz elhinni, talán mégis igaz, hogy minden, látszólag tétlen, várakozással eltöltött perc tanít valamire, hogy attól is csak többek leszünk. Lehet, nem most fogjuk megérteni mit tanultunk, csak a következő virágzáskor. Még az is lehet, hogy csak mások fogják megérteni általunk. Ekképp arra jutottam, jóllehet, azért nincs még házunk, mert van még mit tanulni: türelmet, megnyugvást, hitet és szeretetet, s végtére is azt, hogy a ház csupán egy szimbólum. Mást jelent neked és mást nekem, így egészen egyikünk sem tudja megérteni a másik álláspontját.

Látszólag közös történetünket mindannyian máshogy éljük meg, még akkor is, ha barátok, szomszédok, falubeliek vagyunk. Ha úgy tetszik, a történetek a falakon s legvégül a testeken belül játszódnak, mást látunk jónak és mást tragikusnak. Mégis, történeteink ebben a virágzásban összeérnek, így ami a virágnak fáj, az nekünk is nehéz lesz, és csak együtt leküzdhető.

(folytatása következik)