Már nem is emlékszem, mikor volt ezelőtt utoljára, hogy elindultunk volna házat nézni. Volt annak sok oka: például a vírus, meg hogy házak sem voltak igazán, vagyis hát voltak azok, csak nem abban az árban, ami megfelelne a mi hitelkeretünknek.

Július elejére sikerült lebeszélni – egy külső szemrevételezést követően – két házlátogatást ugyanabba az utcába. Az ingatlanos hölgy az első háznál már ismerős volt, csak a tulaj volt más és persze az ingatlan. Egy ház, ami a valóság ellenére már a lakatlanság látszatát keltette, szinte érezni lehetett, és szavakban is kimondatott, hogy új gazdákért kiált. Mégis, tőlem szokatlan módon, ez a kiáltás süket fülekre talált.

Így hát, kisvártatva átsétáltunk a másodikba, immár kettecskén, az ingatlanos nélkül. Itt a lakó kalauzolt, érdeklődött szándékaink felől, s éreztette némiképp a vállunkon fekvő felelősséget: a döntés a miénk. Mi tagadás, szép, takaros kis épület volt kívül-belül, ahogy a kertje is, ritkán látni ilyet az eladósorban. Szerették és becsülték, ekképp a kor sem látszott rajta – akár az embereknél, gondoltam. S habár belátva: nem ez álmaim háza, itt azért felcsillant a lehetőség, hogy kis alkuval és belenyugvással akár ez is lehetne az otthonunk. Végül is – mérlegeltem – van az úgy, hogy valamit csak később szeret meg az ember, szépen, fokozatosan, de lehet abból még erős kötelék.

A másik két ház, amit megnéztünk aznap, külön-külön utcákban áll. A négyből három hasonló okokból került eladósorba: „közelebb az unokákhoz”. Utóbbi kettőnél amennyire összezavart az egyik keszekuszasága, épp annyira vonzott a másik már-már zavarba ejtő rendezettsége. Csakhogy ez utolsót annak tudatában vettük szemügyre, hogy anyagi keretünkön kívül esik, s nemigen alkudható – érthető okokból – számunkra kedvező árra. Így mondhatni, tátott szájjal jártam végig az utolsó ingatlant, csodáltam a színes rózsabokrokat és a gondos, buja kertet. Mégis, jobb volt elengedni a tudatot, és inkább, mint a múzeumokban, érintetlen magam mögött hagyni mindent.

Az aznapi végeredmény 3-1 lett volna, ha ez valamiféle verseny lenne az elképzeléseink és kereteink tudatos-tudattalan, bonyolult rendszerében. Sokkal előrébb ezúttal sem jutottunk, bár a beismerés: nem lesz olyan ház, melyhez ne kellenének kompromisszumok, talán jelentős eredménynek számít. Hogy visszatérünk-e még abba az egybe, ami mentsvárnak megmaradt, nem tudom, majd ahogy az élet hozza, engedi.

Mindenesetre, csak úgy tüntetésképpen, elnyaltunk a naplementében egy-egy drága jégkrémet, amilyet egyébként sosem szoktunk, és sétáltunk egy nagyot a szomszéd településen, ahol így a nyár közepe felé – a megszokotthoz képest – nagy volt az élet. Annak ellenére, hogy a múlt évtizedek kincseit érzésem szerint nem gondozzák arrafelé úgy, ahogy megérdemelnék, úgy tűnt, az emberek szeretik a helyet. Nem a nagy kalandokért, hanem a csendes csodákért, a végtelen nyugalomért választhatták nyaralásuk célpontjául. S ha belegondolok, számomra is az a kérdés, hogy mit várok a háztól és mit várok az életemtől: kalandokat vagy csendes csodákat?

(folytatása következik)