Micsoda körülményeknek köszönheti Debrecen létrejöttét, azt nem tudom, de azt sem fejthetem meg, mi bírhatott rá harmincezer embert, hogy olyan vidéket válasszon magának lakóhelyéül, ahol sem forrás, sem folyó, sem tüzelő, sem építőanyag nincs…

Robert Townson angol utazó, 1793

Debreceninek lenni az embereknek már évszázadokkal ezelőtt is – legalábbis a fentiekből úgy tűnik –, nem szimplán annyit jelentett, hogy ezen a településen van a lakhelyük, hanem talán egyfajta életérzést is.

„Ez a fejlesztés azt is hirdeti, hogy érdemes debreceninek lenni.”
Debreceninek JÓ lenni. Nem pedig érdemes. Mert mi az, hogy érdemes? Megéri? Érdekből? Előnyökért? Valami rang?
Lehet, hogy itt nyakas cívisek élnek, de nagyon szeretném azt hinni, hogy a debreceni ember nem rátarti, kivagyi, pökhendi, másokat lenéző fajta. Büszke, de nem hencegő. Jószívű, vendégszerető, segítőkész. És talán makacs.

Sokszor kritizálom Debrecent, olyankor megkapom, hogy nem szeretem ezt a várost. Márpedig, ha valaki szereti, az bizony én vagyok. Itt születtem, itt nőttem fel, mindössze az egyetemi tanulmányaim idejére hagytam el. Noha imádtam Szegedet, nagyon szerettem ott tanulni, meg sem fordult a fejemben, hogy ott maradjak, ahogy az sem, hogy Budapestre költözzek a nagyobb lehetőségek reményében (pedig lehet, hogy érdemes lett volna budapestinek lenni). Visszajöttem, mert ide tartozom. Nagyon sok kedves emlék köt ide, bár kellemetlenek is voltak szép számmal. Én akkor is debreceni vagyok. És mint tősgyökeres cívisnek, azt gondolom, van jogom bírálni is ezt a várost. Nem majomszeretettel csüngök rajta, látom a hibáit is. Csak annyira vagyok elfogult, hogy idegeneknek nem engedem bántani. Se a várost, se a benne élőket. Hiszen Debrecen egy kicsit én is vagyok, engem is bánt, aki a várost becsmérli.

Majd én bírálom, majd én szidom, majd én bántom, ha kell. Egyfajta Cyrano-szindróma ez.

Ha idegeneknek nem hagyom, hogy rossz szóval illessék, miért hagynám szó nélkül, ha helyiek akarnak bohócot csinálni belőle a maguk kedvére?

Mert most éppen ez zajlik. Akikre rá van bízva, hogy kihozzák belőle a legjobbat az itt élők megelégedésére és az ide látogatók örömére, azok pocsékul bánnak vele, szinte gúnyt űznek belőle, megfosztják jellegétől.

Debrecen nem metropolisz, ezt be kéne látni végre! Jóllehet, lélekszámát tekintve az ország második városa, nem a puccparádé és csilivili az ő világa. Másfajta hagyományai vannak. Ezt illene tiszteletben tartani.

Ahogy az adottságait is. A környező településeknél mélyebben fekszik, folyója nincs, levegője poros. Ám a város és lakóinak igénye illetve a vezetőké mint két párhuzamos egyenes fut egymás mellett, és majd a végtelenben találkozik. A józan ész azt diktálná, hogy ahol csak lehetőség van rá, fák legyenek, rengeteg zöld terület és víz, csobogó, szökőkút vagy mesterséges tó formájában. Hogy javítsunk azon, ami nem jó. Ehelyett kő kő hátán, ha praktikus, ha nem, akkor is. A belváros szívében épp most épül a majdani Cívis Katlan. Az ördög a tömjénfüsttől nem fél annyira, mint vezetőink az árnyat adó fáktól és attól „a szép, zöld gyeptől”, ami még Poldi bácsinak is hiányzott nyugdíjba vonulása után. Bizonyára valami mélyen gyökerező lelki oka van ennek, legalábbis jóhiszemű emberként szeretném ezt hinni. Mert akkor az talán gyógyítható. A másik lehetséges ok nem.

Debrecen már nem kiskorú és nem ostoba. Ha ígérnek neki valamit, azt illene teljesíteni. De, ugye, tudjuk, az a szegény, aki ígérni se tud. Beváltatlan ígéretekkel ugyan tele a padlás, de már újabb ígéretek röpködnek. Még nagyratörőbbek. Mint amikor még ki se józanodik valaki, de már ráiszik.

Valami azért teljesült. A strand. A réginek mindössze annyi baja volt, hogy felújításra szorult (igaz, már hosszú évek óta), de nem álltak meg ennyinél. Mindjárt egy vadonatújat építettek. Kerül, amibe kerül. Igaz, kevesek mulatsága lesz, mert a debreceniek jelentős része nincs annyira jól eleresztve, hogy családostól törzsvendéggé váljon az új puccos fürdőben. Számít? Ugyan már, amikor páratlan lehetőségekkel és életminőséggel kecsegtet a kertek alatt már ránk leselkedő cívis Kánaán.

Egy gond van, az ide érkező külföldiek nem értik a magyar propagandaplakátok szövegét. (Ami nem is baj, hiszen a nagyot akarás mellett már nem maradt energia az igényességre, a nyelvhelyességre). Éppen ezért kénytelenek lesznek az alapján megítélni minket, amit tapasztalnak. Amikor majd szétrázza autójukat a kátyúrengeteg, akár a belvárosban is, akkor lehet nekik magyarázni a cifra nyomorúságot, ami ebben a városban uralkodik.

Vezetőink az égető problémák orvoslása és a korábbi ígéretek beváltása helyett most épp egy múzeum lenyúlásában tüsténkednek, miközben magyarázzák a magyarázhatatlant. Debrecen nem akar idegen tollakkal ékeskedni, nem más rovására akar érvényesülni. És mi, debreceniek nem akarjuk, nem akarhatjuk, hogy egy értelmetlen, csakazértis hozzáállás miatt egy értékes gyűjtemény darabjai sérüljenek. Vagyunk mi annyira karakának, hogy ha kell, hozunk létre magunknak sajátot. Vagy mégsem?

De nem csak múzeumot akarunk lenyúlni, élettelen kiállítási darabokat. Mi diákokat is lenyúlunk. Ide akarunk csábítani mindenkit. Mi a 72 ezerből százezres diáklétszámot akarunk. Kik akarják ezt? Olyan ez, mint a közösségi oldalakon az eszetlen lájkvadászat. Csak a számokra hajtunk? És akkor máshol majd feleslegessé válnak a pedagógusok? Itt meg jól ki lehet adni a befektetésnek felvásárolt lakásokat a diákoknak? Vagy csak, hogy dübörögjön az a statisztika, ragyogjanak azok a mutatók, legyen mivel hencegni?

Másik főváros. Számomra értelmezhetetlen. Már van egy fővárosunk. Bizonyára tanultak történelmet azok, akik ezekkel a szavakkal dobálóznak. Akkor talán azt is tudják, mi volt az oka, hogy ide tette át székhelyét a kormány kétszer is. Most szerencsére béke van, ne akarjunk újra főváros lenni. Másik főváros sem.

Ez a város túlélt már számtalan tűzvészt, háborús bombázást, forradalmat, és évtizedekig őrizték orosz katonák.
Túlélte. Címerében a főnixmadár, ami az újjászületés, megújulás jelképe. Illik is a városhoz.

Főnix. Újjászületés. Túlélés. Ha az említett borzalmakat túlélte Debrecen, akkor túl fogja élni jelen vezetőit is, akik számára ez a város csak eszköz, hogy önnön dicsőségük polírozása közben a maguk képére formálják, akkor is, ha az nem a város sajátja.
Debrecen, én úgy szeretlek, ahogy vagy, de tudd, hogy ha bármikor bírállak, kritizállak, békétlenkedek, olyankor „érted haragszom én, nem ellened”.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!