Szemüket mereven a hosszú (hisz bejárták, bejárják a várost széltében-hosszában) utcák, utak övezte járdák aszfaltjára, betonjára, avagy hiányos kövezetére szegezve. Nem néznek fel, hisz szakmai becsületük csorbulása mellett azt is kockáztatnák, s nyilván ez lenne számukra fájdalmasabb, hogy elmennek örök bolyongásuk célja és értelme mellett. Köznyelvileg a csikkszedők ők, akik járványt megvető bátorsággal és kitartással dolgozták végig a mögöttünk lévő hosszú hónapokat. Magam ugyan csak kb. hetente láttam őket a karanténos időszakban, akkor főként a Nagyállomás környékén. Amely jobb időkben különösen gazdag vadászmezőnek számít. Ha alaposan akarjuk feltérképezni a terepet, minimum az Erzsébet utcai intermodális távolsági buszállomást, megállóhelyet kell kiindulási pontnak tekintenünk. Hisz várnak itt bőven jó emberek, s nem egynek fityeg a szájában a csikkszedők potenciális zsákmánya. Sajnos, ezekre a helyközi buszokra elég lassú a felszállás, s legtöbb dohányzó utas képes, s meg is teszi, az utolsó slukkig kiszívni a dohányneműt, míg felléphet jegyet venni, vagy a bérletét mutatni. Itt tehát a hely adottságaihoz képes meglehetősen kevés babér, illetve dohány terem. Ám azért vétek lenne kihagyni.

Tovább menve, a huszonnégyemeletes környéke, a padok, a szeméttartók azon része, amelybe a félig vagy talán egészen elszívott cigarettavégeket dobálják, olykor azért tartogat kellemes meglepetéseket. Ugyanakkor mióta cigi ára a kancsalul festett egekbe néz, sőt fel is emelkedik (folyamatos felfelé áramoltatással) odáig, a cigis népek sem a régiek. Sokan nem restek még a füstszűrőt is letüdőzni, csakhogy egy fillér sem menjék veszendőbe. Képzelhetjük, mi marad ezekből a szálakból a hivatásos csikkvadászoknak.

Viszont ott van a közelben a kulturált helyi közösségi közlekedés megannyi megállója, végállomása. Helyileg ezekben ugyan tilos a dohányzás, de egy kicsit arrább menve már nem reménytelen a helyzet. Igaz, olykor az itt kapirgáló galambokkal kell osztozni a járda felületén. Ám a madarak legfeljebb amolyan lelket melengető színfoltnak számítanak csikkszedői szempontból, hisz az ő céljuk a morzsák és más hasonlók felcsipegetése. Azokat pedig, akármennyire erőt vesz rajtunk a nikotinéhség, még senkinek sem sikerült elszívnia.

Viszont az itteni aluljáró kövezete mindig tele van mindenféle szaharral dobálva, így amennyiben szerencsénk van, jófajta, már-már minőségi csikket szintén találhatunk a szemét itteni legváltozatosabb megjelenési formátumai között. Logikus, hisz például lefelé menet még képes lehet az illető szívni a bűzrudat, a lépcsőn felfelé avászkodva, amelyen anélkül is zihálna, már korántsem. S meglehet, hogy e közben eldobja. Egyelőre nem az úticélját, hanem a cigijét. Ami a mi szempontunkból, bár már viszonylag régen nem dohányzom, a hazafias trafikokat sem látogattam már, még képes vagyok a csikkszedők szempontjait magaménak tekinteni.

S ez alapján fel kell bukkanunk újra felszínre, hisz van itt még jó néhány szeméttartó, külön rekesz az elszívott dohánynak. Sose’ lehet tudni! Hátha más nem nézte meg előttünk. De alighanem mégis..

Érdekes, mi több, korszakfestő jelenség, hogy a csikkszedők és a más társadalmi réteget képviselő egyszerű potyázók mintha kevesebbszer próbálnának egy egész szál cigit kérni az itt várakozóktól. Talán mert ritkábban kapnak. Pedig ez régen bevett szokás volt tök ismeretlen polgárok körében is. De hát az árak.. Nagy visszatartó erő, s még nagyobb visszautasító erő kérés esetén.

De nincs olyan szeméttároló, amelyben ne lenne található visszaváltható alumínium doboz. Nem nagy pénz, de legutóbb még láttam az újrahasznosítható fémnyersanyag szorgos begyűjtőit. Gondolom, ma is működik a rendszer. Jut eszembe, Sao Paolo utcáit, közterületeit úgy sikerült megtisztítani a minden elborító italos dobozok áradatától, hogy egy kicsivel több pénzt fizettek a begyűjtött dobozokért az átvevőhelyeken. S nemcsak a város tisztult meg (akkor), hanem a teljesen nincstelenek száma szintén csökkent az ellenértékül kapott pénz jóvoltából. Igaz, nálunk nem léteznek nincstelenek, ráadásul, mint tudjuk, a kormány senkit nem hagy egyedül a bajában, úgyhogy nálunk bizonyosan nem lesz hasonló rendszer.

Mindazonáltal továbbra is érdemes lesz, akár a kíváncsiság faktort szintén bekapcsolva a szemétgyűjtőkben kotorászni. Hátha éppen valamelyik rejti Debrecen 2030-ig tervezett fejlesztési koncepcióját, amelyet lapunknak ez ideig nem sikerül semmilyen hozzáférhető helyen megtalálnia. De mások sem jelentkeztek a dokumentumot lobogtatva. A lényeg, hogy a kormány adott illetve ad a Debrecen 2030 programra 600 milliárd forintot. S ha a mani megvan, kit érdekel a dokument. Amely pillanatnyilag nyemá jeszty. Amúgy is felesleges kukacoskodnunk, hogy ugyan milyen fejlesztésekre kapta a város az irdatlan összeget. Hisz az itteni jól bevált szokás szerint majd csak akkor közlik, amikor már eldöntötték a fejünk felett. Mindamellett, ha erdőszélen találtak már titkos katonai dokumentumokat hős és hűs halomban, akkor akár valamelyik debreceni szemetesben ugyancsak rejtőzhet a város szintén titkos, ha egyáltalán létező, fejlesztési terve. Abban viszont aligha reménykedhetnek a kukázók, hogy a mellé rendelt milliárdokból akár egy tisztességes ebédre való készpénzt találnak mellette. Ilyen mese nem létezik. Marad ismét az ingyenkonyha. S ha szerencséjük van, csak rövid néhány hetet kell várniuk, a legközelebbi osztásig.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!