Nora Larosse és Victor van Driessche Debrecenben töltöttek márciusban közel 2 hetet azért, hogy elkészítsék vizsgafilmjüket. Mindketten a leuveni egyetemen tanulnak, és azért választották témaként újságunkat, a Debrecinert, hogy megmutassák, mi a helyzet mostanság a magyar sajtószabadsággal vagy annak hiányával.

Februárban kapott szerkesztőségünk levelet két fiatal belga tévéstanonctól, akik úgy gondolták, hogy hazájukban, illetve Európa nyugatibb országaiban még nem kapott elég figyelmet a sajtó magyarországi helyzete, és ők szeretnének ezen változtatni. Mindketten rendelkeznek már újságírói tapasztalatokkal, ezért is állt közel hozzájuk ez a téma. Úgy vélték, figyelemreméltó és bemutatandó az is, ahogy Debreciner építi előfizetői táborát, hogy az olvasókon kívül ne szoruljon más politikai vagy gazdasági erőcsoportosulás támogatására.

Egyből a sűrűbe: Komolay Szabolcs képviselő felháborodott a tévések láttán

Eredetileg egy héten át terveztek forgatni Debrecenben, de ahogy egyre több interjút készítettek – nem pusztán a szerkesztőség tagjaival -, és kezdtek belelátni a magyarországi, a debreceni politikai és sajtóhelyzetbe, úgy döntöttek, maradnak még egy hetet, hogy még több anyagot készíthessenek, még árnyaltabb képet alkothassanak.

Egyik első meglepő találkozásuk főszereplője Komolay Szabolcs debreceni önkormányzati képviselő volt, akinek már többször próbálkozott a Debreciner kérdéseket feltenni a 9-es választókerületet érintő gondokkal kapcsolatban, sikertelenül. A képviselő soros, havi fogadóórájára elkísért bennünket Nora és Victor, ahol bár eleinte a várakozó lakosok nagy része szeretett volna nyilatkozni a kamerának arról, milyen problémák miatt keresik fel a képviselőt, aztán egy komolyan visszakozó idősebb férfi példáját követve inkább ők sem szólaltak meg. Komolay megjelenésekor ismét kifejezte nemtetszését ottlétünket illetően, de mi türelmesen vártunk a folyosón, hogy miután mindenkit meghallgatott, mégis elcsíphessük őt pár kérdés erejéig. „Nem járulok hozzá semmilyen kép- és hangfelvétel készítéséhez! És ha nem járulok hozzá, akkor nem lehet!” – hangzott Komolay képviselő reakciója, amikor Budai Péter kollégámmal és a két tévéssel odaléptünk hozzá. Hiába jeleztük neki, hogy közszereplőként készülhet róla felvétel egy nyilvános eseményén, ő hajthatatlan maradt. Sajnos arra a kérdésünkre sem kaptunk választ, hogy a Csárda útra mikor teszik le az újabb 100 méter aszfaltot. Ellenben nyomdafestéket nem tűrő fenyegetést kapott közben az egyik lakostól Victor, aki a kamerát tartotta. Nora igen megdöbbent a látottakon, hiszen, mint mondta, náluk, Belgiumban egy politikus nem viselkedhet így. Mint magyarázták: Belgiumban is megesik, hogy a politikusok nem válaszolnak a média képviselőinek, de Komolayhoz hasonló viselkedést ők még nem láttak.

A debreceniek nem akarnak szerepelni

Eredeti elképzelésük szerint szerettek volna rövid interjúkat készíteni az „utca emberével”, vagy egyáltalán felvenni azokat, akikkel mi a munkánk közben beszélgetünk, de ezt a forgatókönyvet hamar át kellett írniuk: a debreceniek nem akartak rajta lenni a felvételeken, furcsán méregették a két külföldi tévést. Nora említette, hogy Belgiumban többnyire kedvelik az emberek, ha megállítják őket és megkérdezik a véleményüket, ha benne lehetnek a tévében.

Beszélgettünk a tavaly decemberben megszakadt sorozatunkról (Arcok Debrecenből), melytől egyelőre azért kellett az újságnak elbúcsúznia, mert a járókelők többnyire nem akartak beszélni magukról, nem akartak fényképpel szerepelni a Debrecinerben. Ennek apropóján beszélgettünk a forrásaink védelméről is. Mennyire nehéz olykor egy-egy témát feldolgozni, hiszen nagyon sokan nem merik névvel vállalni a velünk megosztott történeteket, attól tartva, hogy ez akár a munkájukba is kerülhet.

Ami Belgiumban magától értetődő, arról nálunk álmodni sem mernek

Kismarján a Vida Máté tiszteletessel készített interjúnk munkálatait is megörökítették a belga közönség számára, egy családlátogatásra is velünk tartottak. A gyerekek számára óriási élmény volt találkozni két külföldivel, akikkel tudták egy kicsit gyakorolni az angol és a német nyelvet. A tiszteletes szerint egy ilyen találkozás óriási motivációt adhatott a gyerekeknek ahhoz, hogy a jövőben még több időt és energiát szenteljenek az idegennyelvek tanulásának.

Nora és Victor korábban Belgiumban nem találkozott testközelből az itt tapasztalható szegénységgel. Véleményük szerint Belgiumban a szegénység inkább rejtve marad, nem annyira látható, mint Magyarországon, főleg a vidéki településeinken. Megdöbbentek azon például, hogy egy család minden tagja egyetlen szobában alszik, mivel csak egy helyiséget tudnak fűteni. Ennek kapcsán beszélgettünk a magyar szociális háló súlyos hiányosságairól is, ami szembetűnő a belgiumi szociális ellátáshoz viszonyítva. Később Nora és Victor elmondták, hogy ez a látogatás nagy hatással volt rájuk, hiszen itt jöttek rá arra, hogy mennyire magától értetődőnek vesznek sok mindent egy jóléti társadalomban, amiről egy kelet-európai országban álmodni sem mernek az emberek.

A menő bringás fiúk

A Debrecen Bike Maffia bringás ételkihordó srácai teljesen ámulatba ejtették Norat és Victort. Tizen-, huszonéves fiúkat láttak, akik szabadidejükben egy esős hétvégi napon is vitték a rászorulóknak a korábban a társaik által megfőzött meleg ételt. A kerékpárok sem hétköznapi tákolmányok voltak, tulajdonosaik többen a Főnix Fixed Gear csapat tagjai, akik egy extrémnek számító, de sokkal szabadabb bringázós élményt kölcsönző kerekezés rajongói.

Nora és Victor korábban már hallott a Budapest Bike Maffia csapatáról, de a DBM-ről nem láttak kisfilmet még, ezért mindenképpen be akarták mutatni őket is a dokumentumfilmjükben.

Magyar furcsaságok belga szemmel

Az itt töltött két hét alatt sokat sétáltak Debrecenben, és hamar feltűnt nekik, mekkora különbségek vannak a szűken vett belváros és a néhány utcával arrébb eléjük táruló kép között. Victor megemlítette, hogy például a Baross utca – ahonnan indulnak a DBM önkéntes ételfutásai – és Debrecen főutcája, a Piac utca mintha két külön városhoz tartozna. Autós közlekedésük közben pedig folyamatosan rácsodálkoztak arra, hogy mennyi itt a kátyú, milyen rossz az útjaink minősége.

Azt a sajnálatosan közismert tényt is megerősítették tapasztalataikkal, hogy vidéken alig találni idegennyelveken megszólaló embereket. Victor szerint Budapesten kívül szinte lehetetlen volt véletlenszerűen olyannal találkozni, akivel könnyedén tudtak volna kommunikálni valamilyen idegennyelven (ketten összesen 5 nyelven beszélnek társalgási szinten). Talán ezért is nehéz az európai újságíróknak bármit írni Magyarországról, vagy a külföldiek talán ezért tudnak csak és kizárólag Budapestről – elmélkedett Victor.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!