Minden Debreciner-cikk a koronavírusról itt olvasható!

Boros Anita és Kozma Csaba több mint nyolc hónapja élnek Hollandiában. Anitának az a legnehezebb a járvány időszakban, hogy nem tud eredeti szakmájban, az egészségügyben dolgozni. Véleménye szerint ez az időszak az egyéni változás ideje. Csabát nem érte váratlanul a világjárvány, és bízik abban, hogy sok ember megtanulja tisztelni a másikat minden körülmény között.

Mióta éltek Hollandiában és mit csináltok ott?

Boros Anita: 2019 szeptemberének első hetében érkeztünk Hollandiába. Otthon éveket tanultam, hogy ápolónő lehessek. Két évig dolgoztam a Kenézy Gyula Egyetemi Kórház belgyógyászatán, ahol persze voltak nehéz napok, de összességében imádtam mind a csapatot, mind a munkakört. Mivel nem tudtam saját magam finanszírozni a főiskolai tanulmányaimat, és mindamellett az albérletet és az életet is fizetni, ezért úgy döntöttem – mintegy kiskapuként -, hogy kipróbálom magam aneszteziológiai asszisztensként, ami nem jött be. Nagyon tiszteletreméltó munkakör, óriási felelősség, de én nem a műtőbe születtem, hanem osztályra. Közben az albérletünket abban a hónapban felmondták, amikor én ráeszméltem, hogy mennyire nem az utamon vagyok, így egy éjszaka alatt eldöntöttük, hogy ha megyünk, akkor a határon túlra. Eleve nagy veszteségként éltem meg, hogy egy ideig nem dolgozhatok egészségügyben, ezért nagyon elkeseredett voltam, plusz én még – a párommal ellentétben – soha nem éltem külföldön, és az angolom is siralmas volt. Így egy számomra teljesen ismeretlen területen, logisztikai cégnél kezdtük a munkát, folyamatosan nyelvi akadályokba ütköztem, idegesített, hogy Csaba intéz helyettem is dolgokat, hiányoztak az otthoniak, szóval számomra az első két hónap a veszteségek feldolgozásáról szólt. Ez az esemény alapjaiban változtatott meg, mert mint tudjuk, komfortzónán túl található a fejlődés, de kilépni onnan ezen a szinten – nos, erre szerintem senki nincs eléggé felkészülve. Jó látni milyen autóval térnek haza látogatóba a külföldi magyarok, de az csak egy folyamat sikerességét igazolja, attól még a folyamat elindítása, megélése nagyon nehéz és soha nem tapasztalt. Én tényleg azt hittem roppant naivan, hogy itt minden könnyebb lesz. És végső soron az, de odáig el kell jutni.

Hogyan élitek meg ezt a vírusválságot?

Boros Anita: Különösen érzékenyen. Most már egy fél éve nem vagyok egészségügyben, némi elméleti tudásra is szükségem lenne a kritikus esetek ápolási protokolljaival kapcsolatban, de ezen kívül még nem beszélem az itteni anyanyelvet, a hollandot. Elsőnek az angolomon fejlesztettem, mert azt használjuk a munkahelyen, és ezt rövid távon sürgetőbbnek gondoltam. Egy hete kezdtem el a holland nyelv alapjait elsajátítani, de így is látom, hogy minimum másfél év, mire biztossá válik a kiejtésem, lesz annyi szó a fejemben, hogy megfelelően tudjak kommunikálni – ez pedig, elengedhetetlen az ápolásban, mert ha félreértek valamit, az akár végzetes hiba is lehet. Így most sem otthon, sem itt nem tudok segítő kezet nyújtani, amitől kissé számkivetettnek érzem magam.

Ezt leszámítva egyébként úgy gondolom, szerencsés helyzetben vagyunk. A cég, ahol dolgozunk, kórházak számára forgalmaz eszközöket, és a mi részlegünkön pedig kifejezetten műtétekhez szükséges alkalmatosságokat küldünk a világ (szinte) minden tájára, így dolgozhatunk. A megrendelés kevesebb, ezért sokkal kevesebbet is kell dolgozni, de még így is tudjuk állni a kiadásainkat, mindemellett tele van a hűtő, és mi már ezt gyerekként megtanultuk értékelni – sajnos vagy nem.

Kozma Csaba: Őszintén szólva még mielőtt a sajtó felkapta volna a dolgot, én már akkor olvastam több forrásokból híreket a járvánnyal kapcsolatban, szóval nem ért váratlanul minket. Szerencsére párommal szeretjük feltölteni a készleteinket mind élelmiszerből, mind vitaminokból. Így mikor elérte Európát ez a nem túl szimpatikus létforma, és az emberek elkezdték a pánikvásárlást, nekünk minden volt itthon, amire szükségünk lehet. Ráadásul egy temetés miatt pont egy héttel az előtt repültünk haza, hogy lezárták a magyar határokat, így van rálátásunk arra, mi ment otthon a boltokban, gyógyszertárakban az itteniekhez képest. Rengeteg barátunk, ismerősünk lemondta a megbeszélt találkozókat is, holott még akkor nem volt zárva semmi sem, így lett volna alkalmunk találkozni, hiszen ki tudja, legközelebb mikor megyünk haza megint. Nagymamám reakcióját meg is értem, hiszen ő már benne van a korban, és megértette, hogy neki most otthon van a helye, majd a család bevásárol helyette, ne menjen sehova, míg le nem cseng ez az egész.

Ahogy láttam, otthon esélytelen volt egy kézfertőtlentő vásárlása, a maszkokról ne is beszéljünk, még a gyógyszertári készletek is elfogytak, ezen nem kicsit lepődtem meg, szerencsére vittünk magunkkal a repülőn mindent, de bevallom őszintén, a sok pánikoló magyar ember miatt már a hetünk végére engem is elkapott a pánikhangulat. Nem azért, mert nem lehetett kapni egy adott árucikket, hanem mert féltem, hogy a határzár miatt nem tudunk majd visszajönni. Szerencsére minden rendben ment és épségben visszaértünk. Az itten gyógyszertárakban van készlet, de korlátozzák, ki miből mennyit vehet, így nem vásárolták fel a kívánt árut olyan mértékben, mint otthon.

A holland állam hogyan kezeli a válságot? Vannak olyan dolgok, amik titeket is érinthetnek?

Boros Anita: Plusz biztonságérzetet ad, hogy itt ha valaki 5 vagy több munkaórát vesztett, akkor az állam kiegészíti a fizetést, de ezt úgy tudja megtenni, hogy cserébe el kell fogadni, ha álláskeresők lennénk, akkor a munkanélküli segély annyival kevesebb büdzséből gazdálkodik majd, így adott esetben kockázatot jelenthet számunkra. Mi ezt a lehetőséget még nem használtuk ki, de jó tudni, hogy ha kell, tudnak segíteni.

Kozma Csaba: Amennyiben nem ketten lennénk, elég nehezen jönnénk ki a fizetésből, de szerencsére van mód segítséget kérni a holland államtól, így nem aggódunk. Örülünk neki, hogy van munkánk, és várjuk a végét az egésznek. Pozitívnak kell maradni, hiszen máshogy nem lehet átvészelni ezt a nehéz időszakot.

Mit üzentek haza az otthoniaknak?

Boros Anita: Azt, hogy fontos a realitás talaján maradnia mindenkinek. Egy ennyire új helyzetben nehéz megtalálni az aranyközéputat. Nem reális rettegni, és nem reális összenyalt kézzel végig tapogatni a busz kapaszkodóit. Én nagyon-nagyon aggódom a Föld sorsa miatt, a klímaválságot is csak hisztinek titulálják, ahogy a vírust az elején nagyon sokan influenzának tudták be, ami láthatjuk, mekkora veszteséghez vezetett. Ez egyszerű pszichológia, a tagadás az első. Láthatjuk különböző oldalakon mennyire kitisztult a levegő, hogy fellélegzett a Föld, az állatok nyugodtan élhetik az életüket. Sokszor elgondolkozom: tényleg van, aki azt hiszi, hogy a fejlődés csúcsa vagyunk? Tényleg szórakozás egy felöltöztetett vadonélő állat, ahogy félelem vagy függőség hatására utasításokat hajt végre?! Szóval, ha már kaptunk egy kis időt ebben a borzalmas rohanásban, akkor értékeljük (át) a dolgokat, használjuk ki a változást megelőző pihenésre. Mert komfortzónán túl az ajándék maga a fejlődés. Szóval, szerintem, ez a változás ideje. Az egyéni változásé.

Kozma Csaba: Először is gondoljunk másokra is, tudom jól, hogy veszélyhelyzetben mindenkinek saját maga vagy a családja a legfontosabb, de attól, hogy halomban áll a spájzban a konzerv, olaj, liszt és a vécépapír, nem sokkal vagyunk bentebb. Figyeljen mindenki a táplálkozásra és arra, hogy mozogjon! Otthon is lehet, nagyon remek kis videók vannak fent az interneten otthoni edzésekhez. A családosok most végre több időt tölthetnek szeretteikkel, nem feltétlen negatívan kell megélni a helyzetet, hiszen a dolgos hétköznapokban egy húzósabb nap után nem feltétlenül tudnak az emberek minőségi időt tölteni a családjukkal – használja ki, aki csak teheti. Egy olyan országba, ahol a mélyszegénységben élők napról napra élnek és romokban az egészségügy, nekem senki ne mondja, hogy most a stadionok a legfontosabbak, aki szerint mégis, azt remélem, egy magyar futballista fogja majd kezelni a kórházban, ha az utolsó szakember is elhagyja a süllyedő hajót. Ez az egész járvány egy óriási tanítás mindenki számára, remélem, vannak emberek, akik miután vége az egésznek, akkor is arra fognak törekedni, hogy segítsenek a bajba jutott honfitársaikon, és tiszteljék azokat, akik most éjt nappallá téve dolgoznak azért, hogy életeket mentsenek bármilyen formában!

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!