Gyümölcsfavásár lesz a hétvégén – mesélte nemrégiben édesanyám egy telefonbeszélgetés alkalmával. Másnap, ébredés előtt azt álmodtam, hogy virágzó gyümölcsfacsemetéket cipelek a hátizsákomban, miközben ragyog és melegít a nap, mellettem pedig édesanyám sétál, és éppen azt vitatjuk, mi változott a faluban, ki költözött el és hova, mit lehet tudni az új lakókról.

Aztán az álmot félbeszakította a valóság, de a határáról még átmenekítettem ezt a történetet. Szükség volt néhány pozitív emlékre – még ha egy álomból is –, hiszen a valóság az, hogy egy társasház lakását béreljük, ahová nemigen ültethetek gyümölcsfákat. Igaz, egy tuját, amit otthonról hoztam, már jó ideje „nevelgetek” hol a lépcsőházban, hol az erkélyen, de nem mondhatnám, hogy majd kicsattan, inkább csak túlél szegény.

Az nem derült ki, hogy hova ballagtunk a hátizsákomból kikandikáló gyümölcsfákkal, haza vagy netán egy új, saját otthonba, mert sajnos nem értünk oda ébredés előtt. Mindenesetre az álom hatásának könyveltem, hogy eldöntöttem, megszegem egyik fogadalmam, miszerint erre az erkélyre soha többet nem ültetek növényt – merthogy úgy kell most az embernek a természet, akár egy falat kenyér.

Korábbi döntésem hátterében az állt, hogy a már említett albérlet erkélyéről, minden törekvésem ellenére, sorra hullottak a növények – no, nem úgy értve, hogy az utcára dobáltam volna őket mérgemben. Hiába sorolták ismerőseim az erős napfényt is jól tűrő fajtákat, úgy tűnt, ezt az erkélyt és ezt a napsütést kellő gondozás mellett sem bírják. Aztán úgy hozta az élet, hogy mint mindenkinek, most nekem is újra kellett terveznem.

Noha nem ez volt a legégetőbb dolgom, az álom hatására mégis eldöntöttem, hogy gyümölcsfák és virágok helyett ezúttal magokat ültetek: paradicsomot, paprikát és retket. Nem holmi fontossági vagy érzelmi sorrend alakította a választást, tudniillik, ezek voltak éppen a boltban.

Mióta elültettem őket, minden reggelre van egy kis bónusz izgalom, amit várni lehet, mikor elhúzom a függönyt. Szemmel látható, kézzel fogható eredménye a korántsem megterhelő munkámnak még nincsen, de a természet már csak ilyen: türelemre int ezúttal is. Hiába zajos, poros és szűkös ez az erkély, most örömmel ülök ki – ha a körülmények engedik – a kopár kis tuja és a magok mellé. Ott egyelőre nem tartok, hogy beszéljek is hozzájuk, pedig egyes vélemények szerint a növények meghálálják a törődés ilyen formáját is.

Aztán ki tudja, lehet néhány hét, néhány hónap, és hazautazhatok, igaz, a gyümölcsfavásárról idén lemaradok, de helyette talán majd megmutathatom, milyen termést hozott az idei, szokásosnak semmiképp sem mondható tavasz.

(folytatása következik)