Már nem új cipő. Úgy rémlik, négy éve is lehet, hogy megvan. Több okból is szeretem, egyrészt, mert annak idején sokan megdicsérték, volt, aki azt hitte, hogy márkás – nem tudhatta, hogy életemben egyszer volt márkás cipőm, és azt nem is szerettem igazán.

Ott áll az előszobafal előtti szőnyegen, csak nézem, arra gondolok, talán jobb lenne, ha eltenném, hogy ne is lássam, hisz azért vettem elő, mert azt gondoltam, végre itt a tavasz, újra hordhatom.

Barna és kék színe van, a barátnőmmel együtt vettük, jól emlékszem arra is, hogy bíztatott –miközben büszkén lépdeltem a kínai áruházban a tükörig – ennyi pénzért mindenképp vegyem meg. Azóta sok helyen jártam benne, legutóbb – kisebb unszolásra – egy meredek domboldal tetejére is felkapálóztam, igaz, arra az útra csúszós talpával már nem igazán volt alkalmas. A családi ház kertjében töltött időre emlékeztet, meg a környéken lévő kedvenc kis tavaimra, ahova szívesen jártam, a nagy beszélgetésekre, melyekre elkísért engem.

És most csak itt áll. Eszembe jut, milyen fura lesz újra viselni. Elhatározom, hogy mikor ennek az egésznek vége, őt fogom felvenni, mert annak az útnak így vagy úgy, de nagy jelentősége lesz. De amíg kell, mi maradunk idebent. A lábamra mamuszt húztam, amit emlékszem, hiába tetszett, elsőre nem vettem meg, mert úgy gondoltam, nincs rá igazán szükségem, úgyis csak kevés időt töltök itthon. Most ő lett a mindennapi viselet, mert hála valami ismeretlen sugallatnak, visszamentem érte a boltba.

Hogy érdemes-e tárgyakhoz ragaszkodni? Abban nem hiszek, de amihez valamiért érzelmileg kötődik az ember, azzal már nem lehet mit tenni. És milyen jó most kötődni! Milyen jó apró reménysugarat, célokat találni! Innen nézve már alig látszik, mit remélt az ember, amikor az újévet köszöntötte. Ki gondolta, hogy rövid időn belül ekkora jelentősége lesz egy lábbelinek. Hogy amit úgy hittük, utálunk, azért most sóvárgunk. Most nincs álarc, csak a lecsupaszított valóság. Az az élet, amiről azt gondoltuk, hogy csak úgy van, nem kell érte harcolni, lemondani.

Most végre kinyílt a szemünk. Láthatjuk, hogy kik azok, akik elhivatottságuknak köszönhetően nap mint nap az életüket kockáztatják értünk. Láthatjuk, hogy az egészségnél, a szeretteink egészségénél nincs fontosabb. És végre azt is láthatjuk, hogy kik vagyunk valójában. Tudunk-e igazán feladni, harcolni, hinni, szeretni. Én azt hiszem, tudunk.

Tud a gyermek, aki szívecskét rajzol, és az ablakra ragasztja, tud az anya, akiből hirtelen tanárnő lett, tud a nagyszülő, akinek a szíve szakad meg, hogy szeretteitől távol kell maradnia, de most otthon marad, tud a gondozó, aki mindent és mindenkit hátrahagyva beköltözik az idősek otthonába.

Hogy más világba lépek-e majd ki a barna-kék sportcipővel? Hogy mikor lépek ki vele legközelebb? Nem tudom. De ennél a pillanatnál jobban most nem várok semmit. Mert tudom, hogy ezt a cipőt legközelebb csak akkor veszem fel, amikor túl leszünk mindannyiunk életének egyik, ha nem a legnagyobb megpróbáltatásán.

(folytatása következik)