Attibáttya 2019 őszén Debrecenbe látogatott és egyik lelkes támogatója, barátja, a Debreceni Egyetem Germanisztikai Intézetének vezetője, Iványi Zsuzsanna meghívott magához, hogy találkozzak az általa csak Fülöp atyának becézett közösségszervezővel, aki rögtön belépésem után sajtos pogácsával kínált. Addig nem tette le a tálat, amíg nem vettem belőle. Nagyon hamar megállapodtunk a tegeződésben, így nem csak könnyebbé, de személyesebbé is téve a beszélgetést. Elhagytuk a romázást is, hiszen nincs abban a szóban semmi rossz, hogy cigány.

A kertész színre lép

Miközben részletezte, hogyan készült a pogácsa, egyszer csak tartott egy rövid szünetet és azt mondta: „szeretem használni a körülöttem lévő tárgyakat”. A döbbenet azonnal kiült az arcomra, hiszen volt mellette kés, pogácsa, telefon és egy bögre tea. Látta rajtam meglepődésemet, ezért már az elején tisztáztuk: ha nem értjük egymást, azonnal szólunk a másiknak. Hát én bizony nem értettem ezt a tárgyhasználatot. Egyszerű embernek tartja magát, aki egyszerűen látja a világot és egyszerűen beszél. Ebből adódóan szeret a tárgyakkal példálózni, és így megértetni az emberekkel, mire gondol. Miközben a pogácsát majszoltuk, mosolyogva azt mondta, hogy szeretné, ha elmennék hozzájuk, és ott tapasztalnám meg a település ízét. Olyan az a hely ugyanis, mint ez a pogácsa. Látom, hogy van rajta sajt, és lisztből készült. Természetesen nagyon finom. De azt nem láttam, amikor a keresztlánya éjszaka egy órakor még ezzel dolgozott, odafigyeléssel, szeretettel. Úgy gondolja, az ő kis településük is ilyen. El kell oda menni, hogy megtapasztald, mit rejt a felszín! Be kell menj a házakba, le kell ülj az ott lakókkal kávézni, kérdezned kell, hallgatnod a történeteket, és látnod! Látnod azt a helyet, ami hegyekkel van körülvéve, és minden udvarról látni ezeket a vonulatokat.

Attila rengeteg népmesét ismer és példálózik velük, bármilyen témáról is legyen szó. Nagyon olvasott ember, aki mindeközben tényleg egyszerűen beszél és fogalmaz. Nem használ hangzatos kifejezéseket, ugyanakkor érzékletesen tudja a gondolatait, az életfelfogását, az emberek történeteit szavakba önteni.

Ő mindent sajátosan tesz. A hitet is sajátos módon éli meg. Nem jár templomba, nem imádkozik, de hisz Istenben és hisz abban, hogy amíg terve van vele, addig életben tartja. Ahogy Attila fogalmaz: „sűrű életem volt”. Istennek már sok lehetősége volt arra, hogy magához szólítsa őt, de mégsem tette.

A sok szép népmese után Attila előhúzott egy droggal kapcsolatos, nagyon szemléletes példát arra, mennyire sajátosan, de eredményesen igyekszik segíteni azoknak a fiataloknak, akik eltévelyedtek: a drog sajnos ebbe az eldugott zempléni településbe is bekúszott, és hosszú évekkel ezelőtt ő úgy próbált segíteni hét fiatalnak, akik rendszeresen éltek kábítószerekkel, hogy átvitte őket a folyó túloldalára, ami egy afféle senki földje. Hárman visszaúsztak és azóta sem lábaltak ki a drogozásból. Az a négy fiatal viszont, akik eltöltöttek Attilával egy hetet a semmi közepén, önellátóan, soha többé nem nyúltak a szerekhez, tisztán élnek és rendes családjuk van.

Bár én voltam az újságíró, aki feltett kérdéseket, hogy jobban megértsem Attibáttya mibenlétét, mégis többször éreztem a szerepcserét. Észre se vettem, és alannyá váltam, ugyanis Attila időről időre nekem szegezett egy-egy kérdést, amolyan vesémbelátós fajtákat.

Az eldugott paradicsom

Elutaztam a településére, s miután leszálltam a buszról, Attila rögtön azt mondta, már attól tartott, nem is fogok elmenni hozzájuk, és bolondnak tartom. Elkezdtem magyarázkodni, miért is nem jutott idő hamarabb megejteni ezt az utazást, de eszembe jutott, amit első találkozásunkkor mondott: ti városiak menekültök az életetektől, nem tudtok lelassítani és élvezni még az esőt sem, így befejeztem.

A település közepétől gyalogoltunk a cigánysor felé. Díszes kivilágítás jutott a központnak, az alvégnek pedig térfigyelő kamerák.

Attila megmutatta, hol ültettek a srácaival fákat egy évvel korábban, és mesélte boldogan, mekkora élmény volt ez nekik akkor.

Csípős, hideg szél fújt, ezért siettünk haza, hogy megreggelizzünk. Ahogy közeledtünk, Attila elmesélte egy korábbi vágyát: az erdőben szeretett volna élni Szilvivel, de soha nem volt arra pénzük, hogy ott építsenek egy házat. Így hát behozta az erdőt a kertjébe. Szilvi mosolyogva üdvözöl, miközben készíti a reggelit nekünk. Attiláék háza parányi és családias. Nincs terv arra a napra, csavarogni fogunk és minél többekkel beszélgetni.

Mielőtt elindultunk csavarogni, Attila meg akart mutatni egy mesét, mely Dojáról, a cigány tündérről szólt. A mese végén csak ennyit mondott mosolyogva: hát ezek vagyunk mi, cigányok.

Mindig csak egy cigány leszel

Egy kis ház füstös konyhájában, kávét iszogatva kezdte el János mesélni, mennyire nehéz a rajtuk ragadt pecséttel élni. Hiába vannak köztük érettségivel, szakmával rendelkező emberek, a pecsét miatt nem tudtak elhelyezkedni más városokban, legfeljebb otthon, közmunkásként, vagy napszámban elmehetnek szőlőt metszeni.

Nem csak a pecsét jelenti a nehézséget. „Köztünk is vannak olyan emberek, akiknek fát lehetne hasítani a fején, olyan analfabéták” – magyarázza János a cigány és cigány közötti különbséget. Ők azok, akikre Attila a megélhetési hajbókolók kifejezést használja. A saját fajtájukat elárulják, csak nekik legyen átmenetileg jó. Ezek az emberek nincsenek tisztában a jogaikkal, nem tudják, mit jelent a szólásszabadság, behódolnak az aktuális hatalomnak, és ha azt mondják nekik, maradj csendben, akkor csendben maradnak. Mivel a hatalomnak akarnak megfelelni, elárulják az identitásukat, csak hogy előnyben részesülhessenek. Miattuk nagyon nehéz, hiszen miattuk kerül rá az egész cigányságra a negatív pecsét.

Teljesen mindegy, hogy mit érnek el azok az emberek, akik tanulnak, dolgoznak és előrébb akarnak jutni, orvosok lesznek-e, vagy jogászok, mit tesznek a társadalomért, a társadalom mindig cigányként néz rájuk elsősorban, és nem az elért eredményeik alapján értékelik őket, mint embereket.

Jánosék számításai szerint összesen 30-40 olyan család van köztük, ahol megvan a hajlandóság arra, hogy tegyenek is a változásért. Csak akkor tudnak ugyanis valakinek segíteni, ha a rászoruló megérti, hogy segítségre van szüksége, és azt el is fogadja. Ők nem fognak pénzt lerakni valakinek csak azért, hogy ezzel segítsenek. Egyrészt nincs miből, hiszen ők is egyik napról a másikra élnek, másrészt nem halat akarnak adni az embereknek, hanem megtanítani őket halászni.

János büszkén mondta, hogy tíz cigány gyerekből öt tud valamilyen hangszeren játszani a településen. Az ő gyerekei között is van olyan, aki gitározik, van, aki pedig zongorázni tud. A legkisebb lánya annyira szeret tanulni, hogy még este tízkor is a könyveket bújja. Mindenki azt szorgalmazza, hogy a gyerekek tanuljanak tovább, hogy ők már ne kerüljenek olyan helyzetbe, mint a szüleik. Ám ezt a szándékot, a megvalósítását is mindenféle előítéletek nehezítik.

László lánya egy miskolci gimnáziumba jár, ahol többek között francia nyelvet is tanul, amit nagyon szeret, de inkább a művészet érdekli. Nemrég eltört a karja, és amikor kötözésre jártak, igazolást kértek az iskolából való távolmaradás miatt, mire az orvos csodálkozott azon, hogy egy 16 éves cigány lány még tanul, és nem gyereket nevel.

Attiláék minden nehézség ellenére folyamatosan arra törekednek, hogy minél több programot biztosítsanak a gyerekeknek, hogy ne az utca nevelje őket, ezzel is segítve azt, hogy kitörhessenek az előítéletek és a közmunka rabságából.

Orvoshoz járni sem egyszerű. Mindegy, hogy azonnali ellátást igénylő sebed, betegséged van, amint a lakcímkártyádra pillantanak, biztosra veheted, hogy utolsóként látnak el. És még ellátás közben sem biztos, hogy kapsz érzéstelenítőt. De neked tűrnöd kell, nem adhatod meg azt az örömet, hogy ordítasz a fájdalomtól.

Attila úgy gondolja, a cigánytól kétféle okból lehet tartani: ha öntudatra ébred és a most őket kizsigerelő vezetőit leváltja, vagy ha iskolázott, tanult.

Amikor a sztereotípiák is szóba kerültek, János azonnal rávágta, hogy nem tagadják ők, hogy vannak köztük erőszakosak, „nem vagyunk szelíd emberek”.

A napszámos gyerekmunkások

A férfiak napszámba járnak 5500 forintért szőlőt metszeni a hidegben. Kaphatnának többet is, de akkor nem lenne a munkáltatónak nyeresége. És amikor nincs mit az asztalra tenned, elmész 5500 forintért – mondja Attila. Ha kiesel a munkából, találnak a helyedre mást. Például a munkáltató megkérdezheti: na és a fiad tud metszeni? Egy gyerek pedig hamar összerakja, hogy 2×5500 forint az 11 000 forint, amiből már reggelit is tudnak venni. Így viszont nem marad se idő, se energia az iskolára.

Ez a napszámos munka nemcsak az iskolából veszi ki a gyerekeket, de álmokat is darabokra tör. Mint Gergő esetében. Hiszen hiába az az álmod, hogy grafikus lehess később, vagy tetováló, ha munka közben eltöröd a kezed, amivel utána nem tudsz dolgozni. Ha pedig nem tudsz dolgozni, nincs miből etesd az öcsédet. Az öcsédet, akinek egyik napról a másikra te lettél az apja, mivel a szülők magukra hagytak titeket. Ahhoz, hogy az öcséd járhasson iskolába, neked fel kell adnod az álmaidat.

Pedig most már hiába tehetné meg, hogy befejezze az iskolát, szégyell visszamenni az iskolapadba. Attól fél, mit fognak mondani mások. Grafikus nem lesz már belőle, hiszen a többszörösen törött és rosszul összeforrt keze remeg, egy egyenes vonalat sem tud már meghúzni. Ettől függetlenül mosolyog és úgy mesél. Olykor könny gyűlik szemébe, és akkor lesüti a tekintetét.

A gyerekek hamar megtanulták a napszámos munkában: ha ebédszünetben a mosdóban elbújtak, akkor a felnőttek előtt nem kellett szégyenkezniük amiatt, hogy nincs ennivalójuk. Legalábbis régen ezt csinálták. Attila és társai (ők is napszámos munkából élnek) megosztják ezekkel a gyerekekkel az ennivalójukat, és nem engedik őket a mosdóban rejtőzni. Sajnos ott, abban a helyzetben többet nem tudnak értük tenni.

Szilvi, a nő

Szilvi az a nő, akibe Attila minden reggel újra beleszeret már 20 éve. Szilvi az a nő, aki támogatja Attilát mindenben, és a ház, a család melegét adja. Attila hatalmas tisztelettel és szeretettel beszélt róla minden alkalommal, hangsúlyozva, hogy nélküle nem tudott volna semmit se megvalósítani. Biztos abban, hogy a családot a nő tartja össze. Egy nő nélkül a család férfi tagjai semmit se tudnának elérni. A mai napig emlékszik első találkozásuk minden pillanatára. Szilvibe első látásra beleszeretett.

Attila minden részletet felidézve meséli el Szilvivel való első találkozásukat. A párjának hívja. Szilvi a legfontosabb személy az életében, ha vele bármi történne, ő széthullana.

Attilát és Szilvit Iványi Zsuzsanna szokta meghívni évről évre a Debreceni Egyetemre, hogy beszéljenek a hallgatóknak arról, milyen is az ő kis zempléni településükön az élet. Milyen sokáig kell spórolnia egy gyereknek ahhoz, hogy akár egy 2000 forintos cipőt megvehessen. Itt mesélt Szilvi arról, hogy a gyerekeknek az esetek többségében már az is sokat jelent, ha elkészíti a kedvenc ételüket, legyen az akár csak egy mákos tészta. Ugyanis a hétköznapokban ezek a gyerekek nem válogathatnak, nem kérhetnek kedvenc ételt. Azt esznek, amit tudnak venni a napszámos pénzből. Szilvi pedig így tud nekik segíteni, a gyerekek pedig nagyon hálásak ezért és dicsérik is.

Szilvi rajongással néz Attilára, amikor beszél, Attila pedig büszkén mosolyogva hallgatja Szilvit, ahogy egymásnak adják a szót. Ők ketten valóban a mai napig szerelmesek egymásba.

Szilvi és Attila egymás kezét fogva járják a települést. Attila állítja, az ő példájuk nyomán kezdtek el a párok is kézen fogva sétálni az utcákon, hiszen mióta visszaköltöztek a településre, már a fiataloknál is azt látja, ez a normális.

Nagyon szegények voltak, amikor ide költöztek. Esténként benéztek mások ablakain, és azt képzelték, ők vannak bent, a melegben. Ezért ha más néz be az ő ablakukon, behívják magukhoz, legyen az egy beszélgetés, egy tál meleg étel vagy egy melegben eltöltött éjszaka, amire annak az illetőnek szüksége van.

Gyermeki önbecsülés

A gyerekek között itt is találni olyat, akinek alacsony az önbecsülése, akit a többiek cikiznek. Attila ezt úgy igyekszik megoldani, hogy olyan helyzetet teremt az ilyen gyerekeknek, amiben bizonyíthatnak elsősorban maguknak, de a többi gyereknek is, ezáltal tiszteletet és befogadást vívnak ki. Ilyen feladat többek között az, amikor a gyerekeket elviszi a hegyekbe kirándulni, és bár Attila ismeri a környéket, mint a tenyerét, úgy tesz, mintha eltévedtek volna, és a csoport innentől kezdve egy olyan kissrác kezében van, akit korábban semmibe néztek. Ezek a gyerekek pedig mindig megtalálják a kivezető utat. Vagy a bátorság próba. A gyerekeknek napközben egy kedves, személyes tárgyukat el kell vinni a tábortól olyan messzire, amennyire éjszaka, a sötétben el mernek menni érte. Elérkezik az éjszaka és a napközben nagyszájú hősök ilyenkor megrémülnek. Ekkor Attila felbátorítja azt a gyereket, akivel szemben tiszteletlenek a most félősök, és elindítja. A kissrác nem tudja, hogy a sötétben végig vigyáznak rá az idősebb fiúk, és győztesként tér vissza, tiszteletet és befogádást érdemelve ki ezzel a többiektől.

A több órás csavargás vége felé Attila egyszer csak felnézett az égre és annyit mondott: ha Tokaj borul, Liszka vonul. Attibáttya Olaszliszkán él.