Újhelyi Kinga egy romániai kisfaluból származik, kétgyermekes anyuka és nagyon sok tekintetben kötődik Dancs Rózsa Pokoljárás című könyvéhez. Nem véletlen, hogy ő játssza ezt a monodrámát: Anyaöl. Február 3-án mutatja be a Csokonai Színház.

Különös, hogy megtalálják az Anyaölhöz hasonló szerepek (például a mostani évadban Yerma is hasonló karakter)… Mi lehet ennek az oka?

Az hiszem, bevonzom. Valóban összefügg ez a két szerep, de ezt előre természetesen nem tudja az ember, hanem utólag köti össze a szálakat. Dancs Rózsa Pokoljárás című regényét 2014-ben olvastam, akkor ajánlották nekem. Éppen várandós voltam a második kislányommal, korábban pedig elveszítettem egy babát… Nagyon szomorú tapasztalatokat szereztem akkor a kórházban, ahová beutaltak. Borzasztó volt látni körülöttem a különböző női bajokkal szenvedő hölgytársakat. Daganat, mindenféle műtétek és abortusz is volt. Fiatal lányok is voltak. Nyaraltunk, amikor kiderült számomra, hogy babát várok, nem is éreztem igazából a jeleket, mint a korábbi terhességemnél. Nem vettem észre semmit, csak egyszerűen rosszul lettem. Az Őrségben voltunk egy kis faluban, és hétfőn még játszottam egy előadást, pénteken pedig már műtöttek. Gyorsan zajlott minden. Hirtelen jelentkeztek az alhasi fájdalmak és én nem tudtam, hogy mi ez. Vakbélgyulladásra gyanakodtam, meg sem fordult a fejemben, hogy babát várok. A kórházban szembesítettek azzal, hogy mégis van bennem egy pocaklakó.. Fordult egyet velem a világ, mert közölték azt is, hogy nem tarthatom meg. Már azt is láttam, hogy dobogott a szíve… Nagyon kiélezett és érzékeny állapotba kerültem emiatt. Este sírva meséltem a férjemnek, hogy lesz gyerekünk, de nem lesz. Sokkot kaptam. A kórteremben a szomszédos ágyban pedig láttam – mikor a műtét után már magamhoz tértem valamennyire -, ott egy 16 éves lány, akinek épp abortusza volt. Azt hiszem, ő maga kérte. Óránként cserélték alatta a lepedőt… Este hatkor ő viszont már arról beszélt a haverjaival, hogy hol találkozzanak. Számomra ez egy újabb sokk volt: hogyan lehet az, hogy vannak olyan emberek, akik egy laza mozdulattal eldobnak maguktól egy életet…

Nagyon hosszú ideig nem tudtam a veszteségemről beszélni. Szerencsém volt, hogy akkor már megvolt a 3 éves kislányom. Hihetetlenül üresnek éreztem magam, nincs olyan fájdalom, ami ezzel az ürességgel fel tud érni. A gyerekem volt az egyetlen kötelékem, kapaszkodóm. Láttam, hogy szuszog, és miatta tudtam, hogy még élek, vagyok, és ő milyen aranyos.

Hogyan találkozott a regénnyel, milyen volt olvasni?

A könyvnek 2014-ben volt itt Debrecenben is a bemutatója, aztán ajánlották az én figyelmembe is. Emlékszem, együltőhelyemben elolvastam az egészet, mert egyszerűen nem lehet letenni. Nagyon lebilincselő és megrázó ez a történet. Ezt a nőt egyedül az Istenbe vetett hite mentette meg, egyedül ez segített neki túlélni ezt a korszakot, ami a Ceausescu-rezsim alatt átéltünk. Én is odaszülettem, ott nevelkedtem. Nagyon nehéz ezt az egészet manapság elképzelni. Milyen az, ha nincs mit enni? Milyen a vékony fekete kenyér? Fogalmam sincs egyébként, hogy milyen lehetett a helyzet a nagyvárosokban. Mi falun éltünk, a nagyszüleimtől szereztük be, amire szükségünk volt: tej, tojás, kenyér, hús. A városokban valószínűleg katasztrófa lehetett. Akkoriban mi is csak kevés dolgot láttunk a boltokban: tonhalkonzerv-piramisok voltak mindenütt. Havonta egyszer elmentünk sorba állni a havi fejadagért: családonként egy kiló rizs, egy kiló cukor és egy liter olaj.

Mikor elolvastam a könyvet, úgy döntöttem, hogy valamit kezdeni kell ezzel az anyaggal. Alkalmasnak találtam arra a szöveget, hogy színpadon is bemutassuk. Fölvettem a kapcsolatot a külföldön élő Dancs Rózsával. Kiderült, hogy évente egy-két alkalommal szokott hazajárni Budapestre. Így tudtunk találkozni élőben is, és leültünk beszélgetni. Egyébként nem kellett nagyon kihúzni belőle a szavakat, folyamatosan mesélt, és olyan dolgokat is elmondott, amelyek nem szerepelnek a regényben. Döbbenetes volt, hogy Rózsa az összes borzalomról olyan derűsen beszélt, mintha csak egy rossz álom lett volna. Hihetetlenül erős nő, hogy ennyi minden után ilyen lazán tudott nekem mesélni. Nem egy vérszomjas, bosszúálló típusú személy egyébként. Hanem megérett az a pillanat, amikor ezeket ki kellett mondania: terápia is volt az számára, hogy ezt kiírhatta magából.

Hogyan jött létre maga a színdarab?

Amikor fölvettem Dancs Rózsával a kapcsolatot, engedélyt kértem tőle, hogy színpadra alkalmazhassam a művét. Nem az volt a célom, hogy a regényt sűrítsem, és egy az egyben színpadra adaptáljam. Valamilyen más formát akartam találni neki. Volt egy fiatal magyar drámaírói ösztöndíj a Magyar Művészeti Akadémián, amit megpályáztam és el is nyertem egy évre. Ez alatt az egy év alatt született meg az ötszereplős színpadi adaptáció, ami aztán 2017 óta a fiókban lapult. Ajánlottam több helyre is, de senki sem harapott rá. Egészen tavaly májusig az Irodalmi Gálán, ahol A sátán fattyából mondtam részletet. Ott volt a Petőfi Irodalmi Múzeum akkor frissen kinevezett igazgatója, Demeter Szilárd. Odajött hozzám, és azt mondta, szeretne velem együttműködni, mert nagyon megérintette őt az én előadásom. Szerette volna, hogy közösen találjunk valami irányt. Többféle ötletet mondtam neki akkor, többek között azt is, hogy van egy ilyen darabom.

Az én változatomban egyébként az volt az elképzelés, hogy ez egy ötszereplős dráma lesz: Rózsa lesz a fix szereplő, körülötte a karakterek pedig mindig változnak. E verziónak volt humora is, egyfajta groteszk abszurd világa, amit én nagyon kedvelek. Demeter Szilárd azonnal lecsapott az ötletre, csak azt kérte, hogy próbálkozzunk meg inkább egy monodrámával. Ekkor újra neki kellett rugaszkodni, megírni a szövegkönyvét, én ekkor kezdtem el itt a Yermát is próbálni… A szövegkönyvben segített Lőrincz Zsuzsa dramaturg, és fölkértem rendezőnek Szabó K. Istvánt. Ő földim egyébként, Szilágyságból származik, egy egyetemen végeztünk, ismertem régebbről, láttam már előadásait, és nagyon nagyra értékelem mindenféle szempontból. A perdöntő ebben az volt, hogy egy olyan rendező nyúljon ehhez az előadáshoz, akinek köze van magához a korszakhoz is. Fontos, hogy belülről rálásson, pontosan tudja, hogy miről beszélünk, át tudja érezni és valamilyen szinten viszonyul is hozzá. Istvánnak akkor éppen volt két és fél szabad hete. Miután bemutattam a Yermát, én is rögtön nekiestem az Anyaölnek. Már a Yerma főpróba hetében dolgoztunk a szövegkönyvön. István és Lőrincz Zsuzsa dolgozott leginkább a szövegen, aztán én is átolvastam, módosítgattam, majd kialakult egy konkrét szövegkönyv, és elkezdhettük a próbafolyamatot.

A monodráma 16-os besorolást kapott…

Ebben nem hullanak fejek, nincs benne meztelenkedés, még csúnya beszéd sincs… Maga a téma egyszerűen nem való gyerekeknek, ehhez mindenféleképpen szükséges egyfajta érzelmi, szellemi érettség, hiszen egy felnőttet is megvisel.

Egyébként van benne gyerekkórus is, sok gyerekdalt éneketek a darabhoz, illetve mozgóképet is vettünk fel velük korábban a nagyszínpadon, a monodrámában ezeket látja, hallja majd a néző. Ezek a gyerekek megnézhetik majd a vetítést, de az előadást nem, legföljebb a szüleik figyelmébe ajánlom.

Egyelőre két napra van kiírva a darab. Fogják játszani többször is, viszik máshová is?

Mindkettő tervben van. A legérintettebb terület nyilvánvalóan Románia, ahol a Ceausescu-rendszerre emlékezők élnek. Megpróbáltuk úgy létrehozni ezt az előadást, hogy utaztatható legyen. Az első előadás egyébként Temesváron volt, december 15-én, ugyanis akkor volt 30 éves évfordulója az 1989-es forradalomnak, tulajdonképpen ennek apropójából készült el. Majd január 22-én, a Magyar Kultúra Napján játszottuk az A38 Hajón, ami egyébként inkább koncertterem. Nem igazán voltak színházi körülmények, de mindent meg tudtunk oldani. Ott 130-an látták, nagyon ütősnek ítélték a darabot. Temesváron pedig még férfikönnyek is hulltak. Mindenkit fölzaklat ez a téma. A temesvári bemutatót Dancs Rózsa is látta. Nagyon kíváncsi voltam, hogy neki milyen élmény lesz. Nem igazán szólt bele a darab létrejöttébe, csak ha volt kérdésünk, felhívhattuk, írhattunk neki. Elkészült az előadás, Rózsa megérkezett Kanadából a testvérével, aki Sepsiszentgyörgyről érkezett. Kérdeztem tőle, hogy milyen élmény volt neki látni, mondta, hogy rettenetesen felkavaró, hiszen újra átélte az egészet. Aztán visszakérdezett, hogy nekem milyen élmény ezt játszani. Én azzal a tudattal játszom, hogy hála istennek ez nem velem történt meg. Emellett pedig nagyon sajnálom, hogy valakivel mégis megtörtént, mert ennek minden szava igaz. Egyáltalán nincs az előadásban fikció. Semmi.

A könyvet egyébként Erdélyben senki nem merte kiadni, senki nem vállalta. Romániában még 2014-ben is éltek olyan szereplők – névvel vagy nem névvel jelzett karakterek –, akiknek közük volt bizonyos történésekhez. Ez ott még mindig tabu. Egy ilyenfajta kommunizmus azért nem múlik el nyomtalanul egyik napról a másikra, ahol tízezrek haltak meg, árvaházak voltak megtömve beteg, nyomorék, éhező gyerekekkel. Egy életre megnyomorított sok családot ez a korszak lelkileg is, nemzetiségtől függetlenül. Én is ebben nevelkedtem. Az iskolában mindennap a Ceausescu portréja előtt énekeltünk. Egészen pici gyerekkorunk óta belénk táplálták ezt a félelmet: mi voltunk a haza sólymai. Tiszta agymosás volt az egész. Sok ember lett – így vagy úgy – ennek a több évtizedes rémálomnak az áldozata.

Ezért is volt fontos akkor ez a regény…

Igen, mert számomra az élet védelme a legfontosabb. Még az is ösztönzött a darab megírásra, hogy Ráckevei Anna volt az igazgató, és akkor és Az élet védelmének jegyében hirdette meg az akkori évadot (2015/16). Bennem annyira erősek voltak akkor ezek a védő anyai ösztönök, hogy azt éreztem, tennem kell valamit. A Ceausescu-rendszer idejében hozták be az abortusz-törvényt, azt a bizonyos 770-es Dekrétumot, amely tiltotta és nagyon komolyan büntette a művi vetélést. Tették mindezt a demográfiai növekedés reményében. Ez be is vált: 4 év alatt 2 millióval növekedett Románia népessége.. Azt viszont nem mondták, hogy hogyan védekezzenek, nem volt erre sem szexuális felvilágosítás, sem eszköz. Minden falunak meg volt a maga „Regina nénije”, aki kötőtűvel vagy bármilyen más praktikával angyalt csinált a babákból… Ebbe nagyon sokan belehaltak, hiszen az orvosok nem vállalhattak abortuszt, mert börtön járt érte. „Regina néni” pedig a kötőtűjét nem biztos, hogy megfelelően sterilizálta..

Nagyon sokan bújtatták a terhességet, és szülés után otthagyták a babát az árvaházban. Ezek a dolgok sajnos manapság is megtörténnek, a mi XXI. századunkban, amikor számtalan lehetőség van a védekezésre, ha valaki éppen nem szeretne gyereket. De ha mégis új élet szökken szárba, arra figyelni kell, ez felelősséggel jár. Ugyanakkor a társadalom felelőssége is: még egyszer nem történhet meg, hogy egy ilyen elmebeteg hatalomra kerüljön és vezessen egy országot, egy népet, teljhatalma legyen és kizsigereljen, megnyomorítson mindenkit. Rajtunk is múlik..

Újhelyi Kinga: Nagyon nagy hálával tartozom mindenkinek, aki segítette az előadás létrejöttét. Elsősorban Demeter Szilárdnak, aki a PIM igazgatójaként felkarolta és igazi ügyként kezelte ezt a produkciót, a Csokonai Színház igazgatójának, Gemza Péternek, aki technikailag segített a létrehozásban és a továbbjátszásban is partner. Valamint az Alföldi Nyomda Zrt. vezérigazgatójának, György Gézának, aki 1200 műsorfüzettel támogatta az előadást, és nem utolsó sorban a Szent Efrém-iskola növendékeinek Deli Gabriella vezetésével, akik szintén önzetlenül hozzájárultak az előadás megszületéséhez. Köszönet érte.