Bár van bennem késztetés arra, hogy felidézzem éjszakákba nyúló megannyi szakmázó beszélgetésünket, olykor vitáinkat, de nem teszem, mert nem akarok ama nekrológírók hibájába esni, akik az elhunyt okán magukról kerekítenek történeteket. És nem is fogom azzal zárni ezt a tisztelgő írásomat, hogy a végére odabiggyesztem személyes búcsú gyanánt: Árpi, legyen neked…

Horváth Árpáddal korosztályos társként együtt dolgoztunk az Úton című debreceni hetilapnál és az egykori Hajdú-bihari Napló című megyei napilapnál a rendszerváltás időszakában és az azt követő években. Innen az ismeretség. Mély ismeretség.

Volt idő, amikor ha meghalt egy újságíró, akkor fekete zászlót tűztek a szerkesztőség épületére, gyászkeretes emlékező cikk jelent meg róla a lapjában, a temetésére – akár egyfajta társadalmi kötelezettségként is – elmentek mindenféle szervezetek képviselői koszorút cipelve, hosszú gyászbeszédek méltatták, olvasói is számosan megjelentek búcsút venni tőle. Ma már nincsenek szerkesztőségek, fekete zászlók, tisztesre szabott nekrológok, az újságírók úgy mennek el a nagy nyilvánosságból, mintha nem is lettek volna.

Horváth Árpád igen gazdag és szerteágazó újságírói munkásságának egy fejezetét emelem ki most. Sok műfajt összeelegyítő sorozata volt a megyei napilapban, amit tízezrek olvastak. Naponta. A megyei napilap hátsó oldalának bal felső sarkában ott volt egy rövid írás: A nap… A három pont helyén volt egy szó, minden egyes nap más, aktuálisan, aztán egy aprócska kötet is megjelent eme írások válogatásából A nap izéje címmel.

Hol glossza volt, hol egy karcolat, máskor egy hosszabb idézet, aztán kérdések sora, majd egy olvasói telefon monológjának zanzája… Gyakorta Örkény Istvánt idéző egyperces bravúr, máskor kemény ténymondatok puskaropogása. Rövid írások egy olyan korban, amikor dagályos dumák kenték széjjel a valóságot politikusok szájából, magukat memóriazavarosan újradefiniáló – másféle – újságírók tollából.

Horváth Árpád igazi napilapos újságíróként – más dolgai mellett, azoknak szinte csak hordalékaként – nap mint nap újat írt, figyelmében volt a város, a régió, a világ, az olvasókhoz szólt több szinten is értelmezhető és értelmezendő napi írásaiban, amiket akár nevezhetnénk szösszeneteknek, ha ez a szó nem valamiféle laza könnyedséget sugallna, miközben minden mondata mögött a tudatos és felelős zsurnaliszta gondolkodása munkált.

Nem tisztem megítélni Horváth Árpádot, az embert. Szerintem senkinek sem tiszte. De dolgom szólni róla, az újságíróról. Az, amit A nap… sorozatával mutatott, tanítandó mindazok számára, akik úgy gondolják, hogy hivatásuk lehet az újságírás. Ma is, holnap is.

Én ezt, ennek a tanítandó teljesítménynek az emléket őrzöm meg Horváth Árpádról.

Az újságíró nem az örökkévalóságnak dolgozik, emléke addig marad meg, míg olvasói tudják a nevét. Aztán vége. Végünk. Ennyi a szolgálat.