Az elmúlt napokban arra lettem figyelmes, hogy Hajdú-Bihar megye közösségi médiás diskurzusai közül a posztok és hozzászólások tekintetében a többihez képest kiemelkedtek a szúnyoginvázióval és a vérszívók irtásával kapcsolatos eszme- és indulatcserék.
REGGELI FELES
A fecskék jobb szúnyogirtók, mint a repülő – és már alig van belőlük
Fölkerültek világos redőnyöket feketére festő jószágokról készült fotók, de összecsipkedett karokat, lábakat mutató képekkel is sűrűn találkozhatott az arra tévedő. Szinte minden egyes poszt alatt ugyanúgy ért partot a kommentcunami: a közharag a szúnyogirtást későn vagy egyáltalán nem megrendelő önkormányzatok ellen fordult, mindegy, hogy az adott település vezetője a politikai paletta melyik színéhez tartozik. Egyetlen kérdést azonban szinte mindenki elfelejtett feltenni: egyáltalán miért van ennyi szúnyog?

Nos, a válasz viszonylag egyszerű. Egyrészt rendkívül csapadékos volt az idei május, így a most lerakott peték mellett olyanok is kikeltek a vízpartok közelében, amelyek egy-egy korábbi áradás során kerültek oda, s azóta most először érte őket megfelelő mennyiségű víz. A következő napok meleg időjárása pedig kedvezett a lárvák fejlődésének is. Másrészt az emberi tevékenység pusztító hatásának „hála”, egyre kevesebb természetes ellenséggel találkoznak ezek a frissen világra jött, vérre szomjazó, zümmögő lurkók. Egyes becslések szerint az őket normális esetben vígan falatozó, a házakra, istállókra épített fészkeikben megbúvó fecskék pár éven belül eltűnhetnek egész Magyarországról, de a hüllők és kétéltűek populációját is sikeresen leamortizáltuk a közelmúltban. Személy szerint emlékszem, hogy gyermekkoromban Polgáron, a település határában ilyenkor naponta legalább 5-6 vízisiklóval és fürge gyíkkal találkoztam. Egy ideje már annak is örülök, ha évente egy párat észreveszek belőlük.
Félreértés ne essék! Nekem is bajom van a szúnyogokkal. Alig pár napja, az ottani szúnyogirtást követően jártam a polgári strandon: a csípések miatt még mindig viszket minden végtagom. Ez is mutatja viszont az ilyen kémiai eljárások eredményességét: a szúnyogok döntő része marad, ellenben elpusztul egy csomó más, egyébként az ökológiai rendszer szempontjából nélkülözhetetlen rovar. Tartós megoldást tehát a repülős permetezéstől nem remélhetünk. Ha nem akarunk a jövőben még nagyobb inváziókat átélni, az egyetlen esélyünk az, hogy megállítjuk a mi ügyünket segítő madarak, hüllők és kétéltűek pusztulását, és helyrehozzuk az eddig okozott károkat.