Debrecen legrégibb arculatával a történelem elég mostohán bánt. Egyetlen középkori lakóépületünk sem maradt, a köznép szalmatetős vályogházai is az idő – vagy a tüzek – martalékai lettek. Akik viszont a többedik X fölött járnak, azért még emlékeznek, milyen volt Debrecen a huszadik század dereka táján.

A főbb utcák mentén emeletes házak, közintézmények, bérpaloták álltak, a körülöttük lévő, kanyargós utcákon bezárkózó, kifelé semmit sem mutató cívisporták, majd kertségek, kisemberek kertecskéi szerény házakkal, közöttük nagypolgári villák. Nagyjából így nézett ki a város, amiből szerencsére elég sok megmaradt, bár a szemünk előtt pusztul a régi város, hogy valami sokkal arctalanabbnak adjon helyet. Barokk épületünk alig maradt fenn néhány, a reformkori Debrecen ízlésének inkább a klasszicizmus és az eklektika felelt meg. Bizonyára nem volt népszerű sem a szecesszió, sem az art deco, ilyen épületeink is alig vannak, de amik vannak, azokat sem becsüljük eléggé.

Aztán jöttek a szépnek nem mondható, de sokaknak otthont jelentő Kádár-kockák, majd a szocreál lakótelepek, előbb három-négy emelettel, téglából, majd a szovjet házgyárak kötelező megvásárlása után a kertségek helyét panelrengeteg foglalta el. A „húszemeletes”, mint a szocialista építészet remeke igyekezett becsempészni magát a köztudatba. Hellyel-közzel azért szép épületek is születtek. A szocializmus késői szakaszában volt néhány kísérlet az úgynevezett szerves építészet (pl. Makovecz) stílusának meghonosítására – sajnos eredménytelenül.

Ahogyan a „legvidámabb barakk”, a „gulyáskommunizmus”végórái közeledtek, akiknek egy kicsit jobban ment soruk, igyekeztek azt a házaikkal is demonstrálni. Szinte egyforma, fehérre festett, három-négyszintes családi házak nőttek ki a földből, barna nyílászárókkal, kiugró ereszekkel, némileg Erdélyt utánzó gerendázattal. Az újgazdagoknak viszont ez is kevés volt, ők barokk pompára vágytak. Házaikat – ha illett hozzájuk, ha nem – minden dísszel telerakták, ami csak elképzelhető volt: boltívek-félkörös erkélyek, ívelt, kastélyok kocsifelhajtóira emlékeztető bejáratok – gyakran nevetséges tömegben, nem túl nagy épületeken is.

Aztán többé-kevésbé ez is lecsengett, jött a mediterrán őrület. Az ország műmediterrán épületekkel telt meg, mindenkinek ilyen kellett. Ezzel párhuzamosan jött a színezési láz. Az egyébként nem túl nagy, nem túl szép épületeket és tetőket gazdáik színesre festéssel gondolták „feldobni”. Jöttek (sokfelé máig is jönnek) a ciklámen-lila, világító sárga, narancs, piros vagy rózsaszín házak. Messziről látszanak, annyi biztos, de más jót aligha lehet róluk mondani. (Vajon az engedélyező hatóságoknak tetszenek az ilyenek? Vagy nem szólnak bele?)

Ahogy a régi kínaiak is mondták, előbb-utóbb minden a saját ellentétébe csap át. Most éppen ezt látjuk, főleg a magánépítkezéseknél, a társasházaknál. A mai trend a „minimál”. Legalábbis így illik nevezni a tehetségtelen tervezők unalmas, fantáziátlan épületeit, amelyekre ma elképesztő méretű kereslet van. Tévedés ne essék, ebben a stílusban is lehet szépet, esztétikusat alkotni, csak szét kell nézni a nagyvilágban, de hazai tervezőink is vannak. A dolog netovábbja, hogy ezek az épületek sötétszürke-fekete színekben, sötét, eresz nélküli, koporsóra emlékeztető tetővel jelennek meg – és hogy teljes legyen a börtön-fíling („jailhouse style” – mondhatnánk elegánsan), sokan jó vastag rácsokat szerelnek mindenhová.

Ha elfogadjuk, hogy a házaink valahogy a lelkivilágunk kivetülései, akkor ez azt jelenti, hogy mi is errefelé, a depresszió, elszürkülés, elsivárosodás felé tartunk? Vagy csak egy újabb, múló divat, trend, amiről nem akarunk lemaradni? A magam részéről nagyon bízom abban, hogy ez utóbbi az igaz.

HÁRMAN FOGUNK ÖRÜLNI, ha a Debreciner online újságunk előfizetését adja karácsonyi ajándékba!
Ő, akit megajándékoz, Ön, aki megajándékozza. És mi, a Debreciner szerkesztősége.
Ide kattintva lehet előfizetni a Debrecinerre.
Köszönjük!