30 éve írta az ÚTON című debreceni hetilap

Után

A koporsókkal szemben, a sajtószektorban álltam egész délelőtt. Mellettem ketten is sírtak.

Balról, a kordonon belül gyászszalagos, nemzeti színű zászlócskát szorongató ősz hajú, szikár férfi; a korláton túl sötét öltönyös, rendezői MDF-szalagot viselő idősebb bácsi. Akkor kezdték törölgetni a szemüket, amikor a hangszóróból a 250 áldozat neve felhangzott. Én sem tudtam megállni, zsebembe nyúltam a kendőért.


Nagy Imre és mártírtársai újratemetése - 1989. június 16.
Nagy Imre és mártírtársai újratemetése – 1989. június 16.
Wikipédia

Öt órával később egy belvárosi talponállóban hallottam újra a névsort. A rádió a temetői eseményeket közvetítette. A helyiség üres volt, csupán az egyik asztalnál ült két férfi és két nő. Előttük féldecis poharak és sok-sok aprópénz: szerencsejátékra. Zavaros tekintettel számolgatták a nyereményt, s közben artikulálatlanul üvöltöztek egymásra. Mensáros László a k betűsök nevét olvasta.

Álltam a pultnál, s hűvös sörrel öblítettem le a délelőtt fáradalmait. Fülembe hatolt a marakodó, részeg játékosok gajdolása, szemem előtt lebegett a Hősök tere gyászolókkal zsúfolt, felemelő képe.

Péntek volt, 1989. június 16-a.

„Fogjátok meg egymás kezét… úgy, ahogy akkor, október 23-án, és mondjátok utánam… Esküdjetek!” – hatolt el agyamig a felszólítás. Fogtam a két könnyező, ősz férfi kezét, s mondtam a szöveget a szónok után. Nem tudtam, mit kell majd mondani, s azt sem, hogy egyetértek-e vele. Követtem volna később a másik szónok utasítását is, de műveltségem hiányossága megakadályozott abban, hogy vele éne keljem a magyar egyházi éneket.

Így hát hallgattam.

Hallgattam másnap délelőtt is, valahol Magyarországon, amikor egy úri származású – ma már nyugdíjas -, vallásos érzelmű pedagógus kifejtette, hogy visszatetszést keltettek benne a szónokok kommunista- és szovjetellenes kirohanásai. Szerinte megsértették a kegyeletet, s különben is, ő ugyan nem kommunista- és szovjetbarát, de mélységesen elítéli azokat, akik ma a Szovjetuniót s a szocializmus eszméjében hívő, becsületes embereket sértegetik. Merthogy ö sok ilyen, rendes embert ismer és tisztel. Ők is hitük áldozatai. Nem tudtam vele vitatkozni.

Nem tudtam ellentmondani harmadnap annak a bolgár tanárak sem, aki nem értette, hogy miért volt nekünk, magyaroknak szükségünk ekkora szertartásra; miért nem tudtuk mértéktartóbban, visszafogottabban elrendezni azt, amit el kell rendezni. Ő a televízióból követte az eseményeket, s érzékei berzenkedtek a monstre aktus, a hangzatos megnyilatkozások miatt.

Álltam a téren június 16-án, azon a történelmi napon, s egyszerre éreztem, hogy jelen kell lennem; meg hogy nem tudom, mi keresnivalóm van ott. Meleg volt, sütött a nap, s több százezred magammal asszisztáltam egy rendezvényhez, amelynek forgatókönyvét valahol, valakik gondosan megírták előre. Tucatnyi kiadvány (könyv, újság, plakát, jelvény) lapult táskámban 56-ról, Nagy Imréről és társairól. Némelyiket évekkel ezelőtt szamizdat formában már olvastam; mások még várnak rám – ha lesz majd időm és erőm elolvasni őket. Végig a Népköztársaság útján egymást érték az árusok, de már látszott, hogy nyakukon marad portékájuk: 17-én vihetik vissza a raktárba a köteteket.

Zakatoltak a fejemben a kérdések: elég megnyitni a zsilipeket ahhoz, hogy kielégüljünk, s kihunyjon bennünk az igény a következetes szembesülésre, a jövőt megalapozó, kemény részvételt igénylő változtatásra? Nem szalmaláng-e az igazságtétel óhajtása, s mindaz, ami ezzel járna: jelenünk s jövőnk józan szakszerűséggel megalapozott, illúziómentes megtervezése? Nen1 áldozzuk-e ismét fel az elérhetőt a vágyottal szemben a nemzeti érzület oltárán?

Ott álltam a talponállóban, a pultnak támaszkodva. A sör csehszlovák import volt, a nagymúltú plzeni gyár terméke. Vetekszik a nyugati márkákkal – forintért. Bős jutott róla az eszembe. Az asztaltársaság egyre hangosabban dorbézolt. Az egyik nő hirtelen hatalmasat ordított, s lekevert egyet partnerének. Az imbolyogva fölállt, s mintha mi sem történt volna, a pénztárhoz lépett egy újabb körért. Torkomon legurult az utolsó korty. Kiléptem a kies helyiség ajtaján.

Péntek délután volt, a nap vakítóan sütött a szemembe. Körbenéztem: az utcákon sehol egy ember.


ÚTON

Ez az írás harminc éve, 1989. június 22-én, az ’újratemetés’ után néhány nappal jelent meg az ÚTON című debreceni hetilapban. Szerzője Turi Gábor, aki maga is egyik alapítója és szerkesztője volt az újságnak, 1991-ben így írt: „Az ÚTON a rendszerváltozás orgánuma volt Debrecenben; demokratikus elkötelezettségű, keményen politizáló, az átalakulás szószólóit maga köré gyűjtő, az új szerveződések mozgását pontosan dokumentáló fórum, amelynek hatása jóval meghaladta példányszámát.”


A Debreciner, tisztelegve az egykori „önálló társadalmi és politikai hetilap” teljesítménye előtt, folyamatosan fogja szemlézni a három évtizeddel ezelőtt megjelent cikkeket, az ÚTON segítségével idézi fel a város és a régió rendszervál(tozta)tásának történetét.


ÚTON

A megosztása fontos!

Kérjük, válasszon előfizetési vagy támogatási lehetőségeink közül!

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

További olvasnivalók...