Ülök a Budapest Pride-on a Vajdahunyad vára előtti parkban, hallgatom a fellépőket, figyelem az embereket, és azon gondolkodom, mi történik itt és most velünk, miért érzem ennyire jól magam. Körülöttem színesbe öltözött emberek, ötletes jelmezek, frizurák, hajdíszek, a szivárvány színeiben sálak, sárga kendők, piros sapkák, piros cipők, sőt angyalszárnyakban is közlekednek egyesek. Itt vannak a (nem távolmaradó) magyar pártok, a civil szervezetek képviselői, az Amerika Egyesült Államok és számos európai ország nagykövetségeinek színes zászlói is.

A családok békésen üldögélnek a pázsiton, nem félnek attól, hogy a gyerekük elkapja a melegséget. Fiúk, lányok kézen fogva, igen, itt szabad, az jár így az utcán, aki csak akar, nem szólják meg őket, nem kell szorongva oldalra pislogni. És persze itt vannak a „szinglihordák”, ki tudja, hogy kapcsolatban élnek-e vagy sem, nincs rájuk írva, mindenesetre ők azok, akik egyedül jönnek-mennek, nézelődnek, fényképeznek, mondhatni élvezik az életet.

Egyszerűen jó hangulat van, ritka manapság az ilyen. Itt vagyunk, mi magyarok és néhány külföldi is. Mi történik velünk? Ez most a másság helye? Vagy ez egy másik Magyarország? Itt vannak azok az emberek, akiket kizárnak a többségi társadalomból, akiket kirekesztenek a családból, a magyar emberek családjából, akiket céltáblának használnak, akik ellen uszítanak a politikai indulatok levezetése céljából, akik miatt könyveket csomagolnak fóliába. És itt vannak azok, akik nem kérnek ebből, akik nem akarják nemi kisebbségek folyamatos zaklatását tétlenül nézni.

Hallgatom a jogos érdekvédő felszólalásokat, elmondják, mennyire felháborító a pedofília és a homoszexualitás összemosása, milyen támadások érik őket nap mint nap, milyen élete van annak, akinek a születési nemét kell viselni a hivatalos helyeken, az ügyintézésben, a bankban, az olvasójegyen, akkor is, ha nem annak tartja magát.

Mindez elhangzik, mégis ez egy vidám esemény. Itt egy vidám Magyarország. Akár heteroszexuális, akár homoszexuális vagy más nemi identitással rendelkezik valaki, egyszerűen csak úgy van jól, ahogy van. A felszólalók visszatérő szava a szeretet. Az egyik legszebb dolog, amit itt tapasztaltam, az a befogadás. Az a réteg, akit legjobban sújt a társadalom kirekesztése, teljesen toleráns a többség nemi identitásával. Lehetne ez a nap csak a melegeké, ha már az év további 364 napjában háttérbe vannak szorítva. De nem! A kirekesztett réteg elfogadást kínál ezen a napon is.

És még egy fontos dolog, amiért felszabadító érzés a Pride-on lenni. Arra jövök rá, hogy a tolerancia és a kreativitás kéz a kézben jár. A másik szabadságának elismerése együtt jár a saját belső szabadság megvalósításával. Aki részt vesz a Pride-on, megérzi ezt az összefüggést. Itt egy kicsit mindannyian művészek lehetünk, a szebbik énünk, a játékos, a kreatív énünk szabadulhat fel.

Judith Butler, a feminista társadalomelmélet egyik legfontosabb teoretikusa gondolatai járnak a fejemben, mintha csak az illusztrációja lenne az, amit látok. Az egyik legfontosabb, Problémás nem című könyve bevezetőjében említi, hogy azért írta meg a könyvét, mert vágyott az életre, mert élhetővé akarta tenni az életet azok számára is, akit a társadalom a szexuális identitása miatt kivetett magából, akit leszorított, szürke, fenyegetett életre kárhoztatott. A könyvben azt az álláspontot fejti ki, hogy a szexuális kisebbségek érdekvédő mozgalmának nem a meglévő rendszer, a többségi társadalom elfogadásának kiszélesítésére kell törekedni, hanem magát azt a rendszert kell megkérdőjelezni, amely a heteroszexualitást normaként írta elő, a normától eltérőeket pedig kirekesztette.

Itt minden percben lehet érzékelni ezt a vágyat, hogy milyen jó élni, milyen jó szeretni és milyen jó szabadon szeretni. A felszabadító érzés abból is fakad, hogy aki itt van, az elengedte a heteroszexualitást mint kötelező normát, amihez képest határozzuk meg magunkat és másokat, ehelyett az egyenrangú, többféle orientációval élő emberek együttélését fogadjuk el. A különbségekből, a másságokból pedig új energiák, új kombinációk, új ötletek, izgalmasabb, összetettebb életlehetőségek adód(hatná)nak mindenki számára.

Aki azt mondogatja, hogy őt nem érdekli, hogy mit csinálnak otthon, csak ne tolják az arcába, jöjjön ki egyszer egy Pride-ra, érezze jól magát, hallgassa meg a zenéket és a szónokokat, ne aggódjon, nem fog senki érdeklődni afelől, ő mit csinál a négy fal között. Vagy nézze meg a Síró játék című filmet, aminek egyik jelenetében a drag előadóművész a címadó dalt énekelve olyan átéléssel alakítja a végzet asszonyát, hogy az őt hallgató férfi főszereplőt teljesen elvarázsolja. A „tökéletes nő” azért tud olyan szívhez szóló és csábító lenni, mert előadásában benne van a szomorúság, a melankólia, beismerése annak, hogy sohasem lesz képes teljesen nővé válni.
Beszélgessünk és vitatkozzunk arról, hogy milyen bonyolultak az emberi kapcsolatok, hogy ezek a kérdések mennyire fájdalmasak tudnak lenni, mennyire síró játék ez az egész. Csak ne vagdossunk egymás fejéhez kétszavas jelszavakat! Ennél mindannyian többet érdemlünk.