Van, illetve volt egy Attilája Debrecennek, aki méltatlan körülmények között hunyt el, s élete sem leányregényekbe illő volt. Ám az emberek legalább a búcsúztatását próbálták olyanná tenni, hogy ne csak egy felejthető epizód legyen Rostás Attila léte a debreceniek számára. Mondták persze azt is sokan, tán igazuk volt, hogy miért nem életében kapott nagyobb figyelmet. A felvetés megéri az együttgondolkodást.

Ugyanakkor a tényleges elköszönés tőle, a temetése, mint kiderült, titkos. A polgármesteri hivatal szociális osztálya nem adhatta ki az információt a temetés időpontjáról és helyéről. Ez az időközben előkerült család akarata.

A Debreciner szellemiségét tagadnánk meg akkor, ha ebből bulvár ügyet kreálnánk, ám tény, hogy – addig kérdezősködve, amíg célt értünk – megtudtuk mikor és hol, hogyan temetik Attilát. Hamarosan. Őszintén nagy dilemmát okozott nekünk az, hogy mit kezdjünk az információval.

Egyfelől egyértelmű, hogy bárki tragédiája kapcsán a rokonság akarata az első. Ebbe belerondítani nemcsak nem etikus, de lelketlen is lenne. Másfelől viszont ebben a konkrét esetben megszólalt bennünk az a hang is, amelyik azt mondta: legjobb tudomásunk szerint Attilát mondhatni az utca tartotta el, s élete legnagyobb részét ott töltötte. Nap mint nap kiült arra a Piac utcai lépcsőre, korábban máshova, és a maga módján megdolgozott azért, hogy legyen számára holnap is. Évtizedeken keresztül. A minap beköszöntött fagyok talán érzékeltetik azt, milyen élet az ilyen. S mindenkié, akinek hasonló sors az osztályrésze.

Viszont így visszásan hat, ha azokat zárják el a végső búcsú lehetőségétől, akik esetleg többször is kisegítették Attilát, és halála után is adakoztak azért, hogy tisztességes temetést kapjon. Mert így történt, információink szerint a városi önkormányzat egy kis részét állja a szertartásnak, a többit a gyűjtésből fedezik magánemberek.

Mi a feladatunk? Az hogy mindent megosszunk olvasóinkkal vagy az, hogy tiszteletben tartsuk mások akaratát?

Azt nem tudhatjuk, hogy Attila mit szeretne. Lehet, nem bánná, ha sok ember búcsúztatná, szeretetben. Vagy éppen ez zavarná? Ki tudja? Ám ahogyan ennek az utca nevelte embernek az élete és a halála, úgy a temetése is alakulhatott volna másként.

Ezen egy percig gondolkodjunk el – itt, a meleg szobában ülve. Ahogyan azon is, hogy hány ember él úgy, mint Attila, akár van fedél a feje felett, de téli tüzelőre már nem futja, akár még ez sem adatott meg neki!

Figyeljünk oda egymásra – még életünkben, életükben!

Nyugodj békében, Rostás Attila!