Mikepércs – Sáránd 5-0

Autóval mentünk Mikepércs felé Debrecenből. A kormánynál Pasztilla, a középhátvéd próbált egyszerre nem ütközni senkivel (ráér majd a meccsen), s közben telefonon tippeket adni egy a találkozó kezdete előtt fél órával még a szintén közeli Sárándon, a klub öltözőjében egyre kétségbeesettebben igazolásokat kereső csapattársnak. „Mondom, hogy mi visszaraktuk a szekrénybe! Vagy a kimosott mezekre? Keresd! Vagy kérdezd a takarítót!”

Aztán a telefon hátra került, hogy más is meghallgassa, amint az illető sehogy sem leli a mérkőzésen való részvételhez elengedhetetlen okmányokat. „Én át se megyek, ha nem lesz meg. Minek?!” Erre fel megszületett a döntés, a bíró majd vár, s a csapat egynegyede, plusz a tudósító elhúzott Sárándra. Több szem többet lát. Ott ki a kocsiból, be az épületbe, lázas turkálás a szertárban, öltözőben. „Ilyen nincs! Hova a fa..ba raktad?!”

„Na, legalább volt haszna, hogy eljöttél!”

Én is igyekeztem tenni a közös ügyért, mégis csak gáz volna, ha most, hogy eljöttem végre megnézni a cimborámat, a derbi éppen elmaradna. S mialatt a szorgos kezek minden olyan helyet feltúrtak még egyszer, amit már korábban is, szimpla logikával az egyetlen pontot kerestem meg, ahol láthatóan senki se kutatta: az ablak alatti konvektor táján. Sose lehet tudni alapon. S lőn világosság, majd felcsendült Freddy Mercury hangja a fejemben („it’s a kind of magic”) Hisz úgy éreztem, varázslat volt gyakorlatilag fél perc alatt, nulla helyismerettel kihúzni a cilinderből az igazolásokat. Félig becsúsztak a fűtőtest mögé – bármit is kerestek ott a papírok. Még jó, hogy nem tüzelték el.

Az autókormány embere meglátva a kezemben lévő kincset, kifelé futtában hátbavert, és közölte, már volt haszna az ott létemnek. Autóba be, ajtó csapódik, padlógáz, uzsgyi vissza Mikepércsre. Ahol mintegy félórája már melegítenie kellett volna a focistáknak. Volt vagy negyedóra a kezdésig. Aztán a helyszínen kiderült, hogy igazából senki sem sietett el semmit. A kilátogató drukkerek még kedélyesen tereferéltek, sok gyerek az ugrálóvárban tombolt, az klubház öltözője mellett rotyogott az üstben valami, s a hazai játékosok közül is csak a kapus ugrált a ketrece előtt. A levegőben elkezdte repkedését egy csomó virágzó szöszmösz származék. Maga volt a nyugalom Mekkája… Mikepércse.

Sör és mag nélkül nincs meccs a megyeiben, ahogy gólok nélkül sem

A lelátóról szurkolók persze elengedhetetlenül szotyiztak – volna. Ám akadt, akinél nem akadt a zsebbe dugott kézbe egy szem napra sem. „Hallod, kérj már Zsömi bácsitól, ott van a várnál a gyerekekkel, hátha neki van!” – szalajtotta el valaki a Loki-mezben feszítő kisinast, aki boldogan érkezett meg hamarosan, pólója korcába bugyolálva, amit szerzett. Ő volt most a főnök, kiosztotta a felnőtteknek a rágcsálnivalót. Reccsent az alumínium nyitóka a dobozon, fröccsent a langyosodó hab a karimáján. Korty!

A mérkőzésről is essen szó persze, amelyet a mikepércsi együttes megérdemelten nyert meg. A hazaiak az elejétől kezdve többet támadtak, s addig járt a korsó a kútra, amíg egy szabadrúgásból be is vették a sárándi kaput. Onnantól meg kis túlzással jött a sárándi kaput.. A vicc az, hogy előtte két perccel is ugyanonnan próbálkoztak. Az a labda még kicsivel elszállt a jobb felső sarok mellett, a következő viszont ott landolt a ficakban. Az egyik mikepércsi játékos még a tribünt a pályától elválasztó kötélre is felugrott örömében. Persze azért tartották magukat a vendégek, ám érezhetően jóval nagyobb nyomást helyeztek a mikepércsiek ellenfelükre, mint fordítva.

Mindenesetre bár még egy dugeszt beszedtek a pirosak a szünetig, ám a nullkettő félidőben még nem a világ. Főleg nem a megyei bajnokságban, ahol bármi előfordulhat percek alatt – többször. S amíg a két gárda szusszant egyet, a sok ifjonc is felözönlött a pályára, égen ide-oda surrogó madárraj módjára kergettek igen sokan egy labdát.

Továbbra is népszerű a mennyei megyei – túlárazott lelátók nélkül is…

A második félidőben azonban mégsem volt visszaút a vendégek számára, inkább a lassú hanyatlást hozta magával a jobb sorsra érdemes Sáránd SE számára. Bár voltak lehetőségeik nekik is (főleg szabadrúgások után), nagyon úgy tűnt, hogy végül itt csak a különbség lesz kérdéses, a hazaiak nem hagytak kétséget: jól el akarják tángálni a vendégcsapatot. A Mikepércsi ASE játékosai a további góljaik mellett még ajtó-ablak helyzeteket is kihagytak – a kapus kicselezése (átugrása) után mellégurítani 5 méterről, üres kapura, különdíjat érdemelt volna.

A meccs még tartott, de gyakorlatilag már eldőlt. A közönség tagjainak egy része pedig egyre többet beszélgetett egymással, egyre többször húzta meg a maga italát, frissítőjét. A gyerekek többségét is hidegen hagyta a felnőttek szaladgálása az itt-ott kissé kikopott gyepen. Ők csak élvezték, hogy kellemes az idő és a szülők uralkodása rajtuk átmenetileg lanyhult. „Kérsz egy újabb sört? Meg ne melegedjék!”

…tényekkel együtt

A hivatalos nevén vármegyei III. osztály, azon belül is a déli szekció (bizony, van északi is), ha úgy vesszük, a hatodik vonalnak felel meg (NB1, 2, 3, megyei 1, 2, 3). Ez az utolsó, ezért innen kiesni nem lehetséges. Itt szerepel jelenleg mérsékelt sikerekkel – bár azóta nyert újabb meccset – a Sáránd, s a Mikepércs sincs sokkal felette. Igazi vidéki, alsóházi rangadójukon viszont ezzel együtt is szép számban tette tiszteletét a publikum (Felcsúton az NB1-ben előfordult, hogy ennél kevesebben bújócskázhattak a széksorok között egy-egy hazai találkozón, de az idei 2003 fős hazai átlaga sem épp kolosszális a Puskás Ferenc nevét szerintem méltatlanul viselő klubnak.)

Érdekes mindez annak fényében is, hogy tudjuk, nemrég szó volt róla, Esztár (szintén Hajdú-Bihar megye) fociklubja, a Blondy FC, amely csak egyetlen osztállyal focizik fentebb, mint a tudósításunkban szereplő Sáránd vagy a Mikepércs, székenként bruttó 2 millió forintért kap új, 76 fős lelátót. Sportszerető emberként kérdem: ez az értékrend ma Magyarországon? Miközben láthatóan remekül szórakoztak az emberek a vélhetően sokkal kevesebből összeállított és szó szerint fapados, ám funkcióját betöltő mikepércsi tribünökön is. Oké, nem fedett, ha esik, szívás. Ám a lényeg az 5 gól volt, na meg a kedvencek buzdítása, ismerősök, barátok találkozása, a gyerekek önfeledt játszadozása egy laza hétvégi programon, ebéd utáni koradélutáni levezetésként. Mert ez – nem megbántva senki résztvevőt – ennyi. Nem több.

Kiváló szórakozás a magasabb régiókból esetleg már kiöregedett, de a labdarúgás imádatát még megtartó veteránoknak, illetve olyan fiataloknak, akik meg még nem értek magasabb szintre (esetleg soha nem is fognak), illetve olyanoknak, akik egyszerűen csak szeretnek és egészen jól tudnak is focizni. Na, meg az ilyen meccseket élőben követő többnyire rokonoknak, barátoknak, szűkebben vett falusi közösségnek.

S akkor felcsendült a lelátón egy érces hang, mely közismert nevén buzdította a hazaiakat: „Mikeeeecsikááágóóó!”