Debrecen főterén megy az eszem-iszom immár, s év végéig marad is, sőt tovább. Sokféle kritika érte már a bazári vásárt, ételeivel, italaival, de főleg áraival kapcsolatban. Meg persze van jó is benne. Mindenben van. Ám az valahol siralmas, amikor szembesülünk azzal, hogy az ízig-vérig vendéglátósok – sok más szakmával egyetemben – kivesznek életünkből.

Emlékszem, amikor kamaszként elbűvölt, ahogyan az egyik helyi patinás étteremben – s nem a nagyobb borravaló reményében, hanem rá volt írva az arcára, hogy neki ez így természetes – a tulaj(!), mint egy pedáns pingvin, merev tartással ott sürgölődött az étkezők között. Volt egy jó szava ehhez, egy ahhoz. Megigazított egy lehet csak számára ferde szalvétát, kendőjét előkapva leporolt egy láthatatlan morzsát a kedves vendég elől az asztalról.

Manapság meg… Kossuth tér, az egyik sütödésnél.

Én: – Van olyan lepcsánka, ami nincs nagyon átsütve, vagyis puhább? Nem magamnak kell, akinek vinném így tudja megenni.

Eladó hölgy: -…. (Néz értetlenül.)

Eladó úr: (mögüle áthajolva odaszól előbb a lánynak, aztán nekem) – Nyersen akarja. Nem, úgy nem adhatunk.

Én: -.. (most az én nézhettem totálisan értelem nélkül, majd kibököm) – Tessék?

Eladó úr: – Ááá, nem, nyersen nincs, mind jól meg van sütve.

Én: (felfogtam lassan, miről beszél) – Köszi, nem nyersen akartam volna, csak van-e olyan, amit nem sütöttek meg teljesen ropogósra?

Megjegyzem mindezt 600 forintért, ha a natúrt veszi valaki, mindenféle feltéttel, akkor már jóval több. Ám a diskurzus megfizethetetlen, ez tény.

A vége az lett, hogy látható érdektelenséggel a szemében a srác még egyszer elmondta, nem, olyanjuk sincs.. Én meg már akkor egyébként is régen eldöntöttem, kizárt, hogy vegyek valamit, még örültem is neki, hogy az eladó megspórolt nekem minimum 600 forintot. Hazafele tekerve még magamban füstölögtem: hogyan létezik az, hogy azt gondolta, én nyers tésztát akarok venni?! Fel nem foghatom.

Nem akarok nagyon messzire kalandozni, de a közismert PISA-teszt jutott eszembe. Ebben ugye azt is mérik, hogy a diákoknak milyen a szövegértése. S Magyarország ebben is egyre jobban (miket beszélek, rosszabbul!) teljesít. Nem is az a gond, hogy nincs meg a tárgyi tudás, hanem sok esetben már ott elbukik az ifjú, hogy mintha nem is ugyanazt a nyelvet beszélné, mint ami mindannyiunk anyanyelve. Nehézkes az összefüggések megtalálása a szövegben, és amikor eleve nincs meg a verbális dekódolás, hogy várhatnánk későbbi feladatmegoldást tőlük?

Szóval semmi baj, hogy nincs egyedi lepcsánka. Vélhetően én kértem olyat, ami nem szokásos (megpróbáltam). Az viszont konkrétan lelombozott, hogy ilyen a mai vendéglátás Debrecen főterén az ünnepekre hangolódva. Magyarul beszélő vendég egyszerű mondatát nem értette meg két eladó sem.

Közben Szabó Magda, a magyar nyelv míves művelője (írtunk már a napokban a „helyzetéről”) – igaz, sajnos már csak szoboralakban – ott kuksol eltorlaszolva a vásárosok és az óriáskerék árnyékában. Lehet szimbolikus is ez Debrecenben.