Anyai nagyapám nagy mesélő volt. Mikor látogatóba érkeztünk hozzájuk, a terített asztal mellé mindig jutott a történeteiből is. Ebéd után aztán, mint minden jó gyerek, én is leheveredtem, de oda, ahol a felnőttek közben beszélgettek, s megszámolni sem tudnám, hányszor szenderedtem el az ízes történetekre.

Gyerek fejjel persze nem sokat jegyeztem meg belőlük, bánom is azóta, hogy nem voltam figyelmesebb, de ezzel már nincs mit tenni, a történetek egy része a múltba veszett. Egy históriára viszont tisztán emlékszem. Nagyapám mindent fejből mesélt, akkor este sem volt könyv a kezében. Szinte még hallom a hangján a sorokat: „volt egyszer egy öreg király, s annak három szép leánya”.

Nem tudom, hogy nagyapám tudatosan választotta-e a mesét, lévén mi is hárman voltunk lánytestvérek, s ez a mese épp a legkisebb királylányról szólt. A mese talán sokaknak ismerős: a király aszerint osztja szét lányai között országait, hogy melyikük szereti őt a legjobban. Az első és a középső leány a feleletével eltalálja a király szívét, ám a legkisebb lány válasza annál kevésbé, hisz ő azt mondja: úgy szereti apját, ahogy az emberek a sót. Ezen a király annyira megsértődik, hogy elkergeti a legkisebb lányát. A forgandó szerencse aztán úgy hozza, hogy a legkisebb lány találkozik egy királyfival, akivel szerelembe esnek, nagy lakodalmat csapnak, boldogságban élnek. Egy napon a királyfi, hogy megleckéztesse kedvese apját, vendégségbe hívja, de ételébe nem tesz egy szem sót se, s ezt a vendég már nem bírja szó nélkül. Kiderül persze a turpisság, a király megörül lányának, és neki adja legszebb országát.

Nagyapám nem így, ennél sokkal szebben mesélte, én meg kivártam a végét, mert nem maradhattam bizonytalanságban, mi lesz a legkisebb királylánnyal. Évek múlva, egy meseterápiás foglalkozásra olyan mesét kellett választanom, ami valamiért meghatározó az életemben. Hosszas töprengés után eszembe jutott ez a történet. A foglalkozáson nekem kellett elmesélnem, s aztán a többiekkel boncolgattuk, vajon miért épp ez jutott eszembe: az űzött királylány, akinek megkérdőjelezték szavát és szeretetét, s emiatt vált hosszú időre földönfutóvá.

A történet azóta is gyakorta eszembe jut, mikor a sóval elővarázsolom az ételek ízét. Eszembe jut nagyapám, ahogy mesélt, s minduntalan az is, vajon miért ezt a mesét választotta. Számított-e arra, hogy évek múltán felsejlik majd bennem ez a pillanat, s ebből merítek erőt? Örökségül szánta a mese szép tanulságát?

Anyai nagyapám nemcsak mesélni, írni is szeretett. Elsők között volt, aki csetlő-botló rímeimet olvasva azt mondta: jó úton haladok, ne térjek le róla senki szavára, még akkor sem, ha sokan lesznek, akik nem fognak megérteni. Már nem élhette meg azt a pillanatot, amikor kezdő újságíró lett belőlem, de a karomon ketyegő karórája mutatta az élet ritmusát.

Szinte most is hallom, ahogy azt tanítja, nem szabad letérni a választott útról, hogy sokszor bizony csak az idő segít, s hogy türelmesnek kell lenni: hiszen a legkisebb királylány is elnyerte jutalmát azért, mert nem adta fel igazát.

(folytatása következik)