Mottó: Néha egy-egy emlék csak évek múltán nyeri el a jelentését. Douwe Draaisma

Előszó

Villás Lajossal együtt jártunk egyetemre és néha a borozóba is… Együtt alapítottuk 2005-ben a Roma Rendőrök Országos Egyesületét és együtt fordultunk az akkori köztársasági elnökhöz is (természetesen feleslegesen), hogy az államszervezet működésének felügyelete körében ugyan magyarázza már meg, miért zaklatja egy ember és csapata a tiszavasvári cigányokat. Az én kedves barátom jelentetett már meg egy kis könyvecskét, „Történetek egy borozóból” címmel, de nem lett „kasszasiker”, bár a szakma értékelte a humort és az igaz történeteket. Sajnos a második könyvére már nem volt pénz…

Villás Lajos ny. r. őrnagy barátom, már 2010-ben rámutatott arra, hogy Orbán Viktornak létkérdés a hatalom megszerzése és ez a görcsös akarat elmebeteggé fogja tenni. Mondjuk ki: így lett! Egy véleményem szerint elmebeteggé vált ember irányítja szinte feltétlen teljhatalommal mindannyiunk életét! Ez veszélyes! Mint ahogy veszélyesek a kínai és orosz kapcsolatai is! Lajosunk már 2010-ben írt erről. Bármikor jöhet egy társadalmi válság, az állampárt mellé egy államcsőd, vagy esetleg más országok gazdasági, politikai befolyása útján a magyar nép modern gyarmatosítása! Eleget voltunk már szolgái, nem?

És most jöjjön a néhai Villás Lajos 13 évvel ezelőtt írt jegyzete! Hátha, tanul belőle a nagyérdemű!

Választások előtt! „A hatalom fogságában” (2010. szeptember 25.)

Az 1990 áprilisában lezajlott első szabad választásokat követő hétvégén Orbán Viktor szüleinek velencei-tavi házában gyűlt össze a Fidesz-vezérkar: a választmány, a 22 tagú frakció, pár tanácsadó és kampányember. A háromnapos tanácskozás egy kérdés körül forgott: hogyan tovább? A társaság két táborra oszlott: a szigorú elvi alapon álló idealistákra (amatőrök) és a politika iránti illúzióikkal akkorra már leszámolt pragmatikusokra (profik). A vita egy pontján Lovas Zoltán újságíró, a párt sajtófőnöke (amatőr) az alábbi kérdést szegezte (a formális státusát tekintve akkor még csupán házigazda, de már profi politikus) Orbán Viktornak: „Érvényes-e még a régi jelszó: a célunk nem a hatalom, hanem a szabadság?” Orbán ezt vágta rá: „Annyi szabadságunk van, amennyi hatalmunk.”

Húsz év telt el az óta. Orbán kezében ma roppant hatalom összpontosul. Nagyobb, mint Kádár János óta bárkiében. Mégsem szabad ember. A hatalom foglya. Ha tetszik, a saját hatalmáé. Alighanem akkor vált végleg azzá, amikor először veszítette el ezt a hatalmat, 2002-ben. Onnantól kezdve minden igyekezete, minden gondolata, szava, mozdulata egyetlen görcsös akarás volt, hogy visszaszerezze azt. 2004-től egy váratlanul előkerült régi ellenféllel, Gyurcsánnyal találta szembe magát. Gyurcsány 2006-ban nemcsak legyőzte, de megroggyant, leharcolt vesztessé tette, valósággal feltörölte vele a stúdió padlóját. Orbánnak a hatalom újbóli megszerzése nemcsak politikai cél volt, hanem a személyes revánsvétel és a bosszúállás elemi kényszere is. Létszükséglet, élet-halál harc: belepusztult volna, ha végleg elveszíti. De megnyerte. Csak önmagát veszítette el – már nagyon-nagyon rég.

Először 1992 táján, amikor tartósnak hitte a szeszélyes közvélemény átmeneti trendjét: elhitte, hogy 1994-től ő lehet a harmadik Magyar Köztársaság második miniszterelnöke. Harmincegy évesen. Ezért (mikor huszonkilenc lett) elkezdett öltönyt hordani, naponta borotválkozni, fésülködni, havonta nyiratkozni: torzonborz, szakállas, farmeros, későn érő kamaszból hirtelen koraérett felnőtt politikussá vált. Pontosabban annak öltözött, annak mutatkozott. Ám a Fidesz-frakció létszáma ’94-ben (egy híján) ugyanakkora maradt, mint ’90-ben volt, s ami korábban fényes győzelemnek számított, az négy évre rá óriási bukásnak.

A következő nagy átöltözést (fazonigazítást, jelmezcserét) újabb vereség követte. Igaz, ez már akkor, 2005-ben is kétségbeesett, szánalmas trükknek hatott: amikor az egykori mellényes Boss öltönyös miniszterelnök egyszer csak középen kettényalt frizurával, hosszú barkóval, kockás és csíkos flanelingekben, vastag szövetű kurta zakókban – szándéka szerint fiatalos populista népvezérként; valójában korosodó falusi „Elviszpreszliként” – lépett a színre urbánus eleganciával öltözködő „burzsoá” ellenfelével szemben.

A harmadik átöltözésre az előzőeknél lassabban, szinte észrevétlenül került sor: ma újra drága (készítői szándéka szerint: elegáns) öltönyökben domborít előttünk az uralmát elsöprő diadallal visszavevő – a nagyhatalmú államférfit és a népvezért immáron egy személyben alakító -, örökifjú vidéki politikai bonviván. Akiről – egészséges ösztönüket elfojtva, önmaguk liberális demokrata voltát igazolandó – tisztességes politikai közírók is szükségét érzik leírni, hogy (bármily távol álljon tőlük politikailag) a szabad választásokon demokratikus mandátumot szerzett Orbán az ő miniszterelnökük is.
Ami engem illet, szintén liberális demokrata volnék (amióta csak az eszemet tudom), ám ezzel együtt a leghatározottabban kijelentem, hogy Orbán Viktor nekem nem miniszterelnököm. Nem is lesz soha: olyan többség a világon sincs! Nevezett a Magyar Köztársaság miniszterelnöke, ami épp elég baj – nekem is.

Hogy lássuk mekkora a baj, menjünk vissza a modernkori Magyarország első kormányfőjéhez (aki az enyém is volt). Antall József – még jelöltként – többek között ezt mondta 1990. május 22-én, leendő kormánya programjának előterjesztésekor: „Ünnepi pillanatban állok a magyar Országgyűlés és az egész nemzet nyilvánossága előtt.. Magyarországon forradalom zajlott le, amely mindannyiunk számára az emberi jogok teljes körű szabadságát hozza el, az egyéni és a nemzeti méltóság helyreállítását ígéri, és véget vet a kettős nyelv, a hazugság és az elhallgatott igazságok országlásának.” Bár a forradalom kifejezést Antall tévesen (jobb esetben: metaforaként) használta, a pillanat kétségkívül ünnepi és történelmi volt. Ám húsz év elteltével szomorúan konstatálhatjuk: noha Orbán második miniszterelnöksége ugyancsak történelmi jelentőségűnek ígérkezik, a magyar demokratáknak ez legföljebb a gyászünnepe lehet. Mert az emberi jogok, a szabadság és az egyéni méltóság korlátozását hozza el újra, s a nemzet is – ha van még – ráébred majd egy idő után, hogy a méltóságát nemhogy visszanyerte volna, de épphogy elvesztette. Mert (bár más formában) visszatért a kettős nyelv, a hazugság és az elhallgatott igazságok országlásának kora.

A jelenlegi kormányfő ugyanis nem túloz vagy téved, amikor „a szavazófülkékben történt forradalomról” beszél, hanem tudatosan hazudik. Már a második forduló estéjén megindította azt a verbális offenzívát, amelyik a parlamenti ülésezés kezdete, illetve a saját hivatalba lépése óta feszített ütemben zajló autokratikus hatalmi építkezés számára készítette elő a terepet. A forradalom – ami nem más, mint a jog félresöprése „az igazság”, „a nép” stb. nevében – tudniillik most történik, a szemünk előtt. Nem a fülkékben és nem a nép hajtotta végre, hanem a kormányzat – a választásokon szerzett demokratikus mandátumával visszaélve. A jogilag ki nem hirdetett, ám a gyakorlatban annál inkább megvalósított rendkívüli állapot körülményei között: sorozatos törvény- és alkotmánysértések árán.

Hogy csak a legfontosabbat mondjam: a (még) hatályos Alaptörvény 2. §-a szerint: „A társadalom egyetlen szervezetének, egyetlen állami szervnek vagy állampolgárnak a tevékenysége sem irányulhat a hatalom kizárólagos birtoklására.” Márpedig Orbán eddigi tevékenysége másra sem irányult!

Bár a hatalma már most is csaknem kizárólagos, semmilyen alkotmányos vagy politikai ellensúlya nincsen – ő mégsem tűnik elégedettnek. A vonásai dúltak, az arcán feszültség, a ráncok már nem tudnak rajta elsimulni. Láthatóan megviselte őt a nyolcéves „száműzetés”. Ami után – bármily meglepően hangzik – nagyon egyedül maradt. A régi Fidesz fő ereje: a politikailag együtt szocializálódott, az egymásban való feltétlen bizalom alapján összetartó, kifelé zárt, belül demokratikus férfiközösség rég a múlté. Szájer még maga ment Brüsszelbe; Áder már kénytelen volt: kitelt itthon az ideje; Deutschnak a becsülete is. Stumpf most lett kifizetve az alkotmánybírósággal (volt képe elfogadni). Orbán mellett-mögött már csak az öreg barát, a jellemnek tán egyenes, demokratának azonban – a politikai ellenfelekkel szemben táplált mind kórosabb gyűlölete miatt – rég alkalmatlan Kövér maradt. Rajta kívül (az egy Navracsicsot talán kivéve) egyre kontraszelektáltabb végrehajtók, különféle rendű-rangú kegyencek sürögnek-forognak Orbán körül.

A vezér mindent és mindenkit maga alá gyűrt: pártot, embert, intézményt, hivatalt. És főleg: döntést. A hatalomkoncentráció ilyen foka kizárja, hogy – legyen bármilyen kiváló mentális és fizikai állapotban – kellő felkészültséggel, elegendő információ birtokában hozzon sorozatban jó döntéseket. Ő sem a régi már: a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának középületekben való kiakasztatása jelezte leginkább, hogy Orbán ítélőképességével is komoly bajok lehetnek már. Az ország népe erről mit sem látszik tudni. Cselekvőképes politikai ellenfél és demokratikus politikai közösség híján a vezér azt tesz a magyar társadalommal, amit akar. Most visszafelé tekeri az idő kerekét. Jelenleg ott tart, ahová Grósz Károly szeretett volna eljutni 1988 körül: erős állami részvétellel működő kapitalizmus plusz a Párt monopol hatalmának hegemónná lazított változata, amibe egy-két – kormányzati alternatívává nőni képtelen – ellenzéki alakulat is belefér. Mindez szó szerint értendő: most olvasom Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon 1987-1990 című, történészi korrektséggel és alapos forrásismerettel megírt kitűnő monográfiáját (Napvilág Kiadó, 2006.).

A Fidesz-vezére persze nem akarja restaurálni az egykori diktatúrát. Ha akarná, se tudná a globális kapitalizmus gazdasági és az Európai Unió politikai közegében. Momentán ezek jelentenek számára valódi korlátokat, amelyek – úgy fest – hosszú éveken át sulykolt populista ígéreteinek a foglyává is teszik őt. Mert a mai nemzetközi konstelláció egyszerűen nem engedi meg neki, hogy – akárcsak részben is, a rendelkezésére álló nagykapacitású propagandagépezet által szemfényvesztő módon fölnagyítva – valóra váltsa őket.

Minden eddigi próbálkozása lepattant a szóban forgó pénzügyi és politikai körökről, amelyek – a hazai publikummal ellentétben – nem vevők az átlátszó és bumfordi trükkökre. Mindezt itthon egy ideig még (az önkormányzati választásokig biztosan) el lehet adni a bátor magyar államférfi vezette „nemzeti szabadságharcként”. De előbb-utóbb eljön az igazság órája. Vagy mégsem? Lehet, hogy ezúttal is alábecsülik Orbánt, akik azt hiszik, saját magát is foglyul ejtette? Az orosz és a kínai kapcsolatfölvételek, a világgazdaságban „keletről fújó új szelek” emlegetése, s az egyéb jelek (az Európai Unió soros elnökségére készülő magyar kormányzat feje és minden rendű-rangú embere kizárólag a nemzeti trikolor előtt mutatkozik, kék zászló és sárga csillag sehol sem látható), arra utalhatnak, hogy Orbán egészen más irányból akarja megfinanszíroztatni a magyar gazdaságot és a saját autokratikus rendszerét. Olyan irányból, ahonnan az utóbbit nem éri kritika, ahonnan enyhén szólva nem támasztanak demokratikus elvárásokat.

„Lehet, hogy az egykori liberális demokrata, aki sokakban (valaha e sorok írójában is) államférfiúi illúziókat keltett; ám aki az idők során populista vezérré, a magyar demokrácia sírásójává lett – ezúttal minden nagyhatalmi kényszer nélkül -, ismét a keleti parton akarja kikötni Ady Kompországát – a mi hazánkat? Akárhogy is végződik ez szörnyű – és hosszúnak ígérkező – kaland, az illetőről mindenképp a magyar történelem sötét lapjain olvashat majd az utókor. Mert idővel minden és mindenki a maga helyére kerül.” Debreczeni József – 2010.

Olvasom a fentieket és elgondolkodom: – Mi is történik napjainkban a Fidesz 2/3-os többsége alatt? Lényegében nem más, mint a történelem kerekei visszaforgatásának szándéka. A történelmet visszaforgatni, a nemzeti múltat emlegetni a mában és a jövőben? Mi ez? Nem történik más, mint a politika lejáratása, stigmatizálása. Nemzeti mitológia emlegetése, mint a kereszténység, a magyarság bátorsága stb. mindez azt célozza, hogy a mai társadalom fogadja el a nemzeti egység gondolatát.
Mit is rejt ez? Mindent leegyszerűsíteni, a rutinszerű megnyilvánulásokat reflexszerűen kinyilvánítani, ostorozni mindent, ami más, ami haladóbb vagy a hatalmat gyengíteni látszik. Úgy viselkednek, mintha az alapvető fogalmakat ők találták volna ki, mint a Hazaszeretet, a Nép vagy Ország- és politikai hatalom – stb.

Mi is történik most? Az Alkotmánybíróság kiiktatása, semlegesítése. Olyan embert delegálni a többségi hatalom által, aki a törvényi feltételeknek nem felel meg – és ez jogászok, és politikusok véleménye is. Ha az Alkotmánybíróság működésképtelenné válik vagy tagjai befolyásolhatók, akkor a hatalom korlátlan, és most ez a cél! A Média elhallgattatása, ellehetetlenítése jogi és gazdasági eszközökkel. Láthatjuk, hogy a támadások nem véletlenek. Ennek célja a miniszterelnök hatalmának megerősítése, saját embereinek elhelyezése minden olyan ponton, ahonnan diktálni, uralkodni lehet. Korlátozás alá kerültek és kerülhetnek a szabadságjogok, nincs parlamenti váltógazdaság. Ráadásul még mintha valami ellenmodernizációs folyamatok is beindulnának akkor, amikor az embereket megfosztanák attól az „ÖRÖMTŐL”, hogy vasárnap is vásárolhassanak. Az egész heti megfeszített munka után ugyanis más „élvezete” már nincs az egyszerű polgárnak, hogy családostól meglátogatják a nagyobb bevásárló központokat és a Nyugaton már leselejtezett olcsó élelmiszert és ruházatot a család ekkor szerzi be.

Vajon kinek akarnak ártani? A nagytőkésnek? Nem valószínű. Hiszen neki, ha nincs nyitva, ténylegesen lesz egy jókora vesztesége, de a másik oldalon? A munkaerő elveszik, feleslegessé válik, dolgozóinak egy részét elküldi. Az egyszerű ember pedig majd megy a sötét oldalra, és beszerzi az alapvető élelmiszer szükségletét a fekete piacokon. Vagy minden hétvégén egy nagy tömeg – a legszegényebbje – éhen marad?

Új Alkotmányt? Minek? Kinek? 1990-ben megalkotott és többszörösen módosított Alkotmányunk alkalmas arra, hogy továbbra is egyenes irányba vigye a Magyar Köztársaság jogrendjét. Az Alkotmányt az Alkotmánybíróság legitimálta, és annak szellemében döntenek mai is minden ügyben. Szent Korona-tan: amelyről a mai Magyarországon beszélni, már-már mint valami szentséget emlegetnek. Pedig szinte 100 emberből 80 azt sem tudja, hogy ez mi fán terem, mit is tartalmaz. Történelem kerekeinek visszaforgatása?
Ugyan már! Jó, hogy nem Királyság lesz, mint államforma! Ki is lenne Magyarország törvényes királya? Ne mondjunk történelmi neveket, nem biztos, hogy jó néven vennék. A Habsburg család minden tagja igazi demokrata, az Európai szellem megtestesítője. Akkor hát ki lehetne a magyar uralkodó? Csak nem?!
A Magyar Köztársaságban jelenleg a népszuverenitást a parlamenti delegáltak jelzik, és jelentik. Mindenki képviselve van, jobb és baloldal, amennyiben törvényesen működnek. Ez így van jól.

2010. október 3-án ismét választunk. Megválasztjuk azokat az embereket, akiket ismerünk, akikben megbízunk, és akik a helyi közösséget eddig is – legalábbis nagyon sok helyen – kiválóan vezették. Tudjuk, vannak olyan önkormányzatok, amelyek az elmúlt négy évben jelentős mértékben eladósodtak. Felelőtlenül bántak a közpénzekkel, államkötvényeket adtak el vagy a közösség vagyonát kockáztatták. Jó sokan vannak ilyenek, akik akkora adósságot halmoztak fel, hogy annak törlesztése két-három választási cikluson is átívelhet. Ugye, nem kell mondanom, hogy ezek az önkormányzatok hova tartoznak? Mert az MSZP által vezetett városok, kerületek nincsenek eladósodva, a statisztikák ezt mutatják. Látni kell, hogy az országot a parlamenti többség alaposan megvezette. Most már szó nincs az előző kormány által meghirdetett nyugdíjkorrekcióról, ami jelenleg egy összegben, általánosságban olyan 8000 forint lenne. Ez most ismét eltűnik, mint egykor? Miért ilyen magas vagy miért ilyen alacsony a forint értéke? Kinek volt jó az a néhány politikusi „beszólás”, amely után a valutánk hirtelen zuhanni kezdett? Kik húztak belőle hasznot? A bankok nem nyilatkoznak, hivatkozva a banktitokra. Néhányan biztosan jól jártak, és jó sokan „lehidaltak”!

Büntetett előéletű lesz az ország. 2010. augusztus 19. óta több mint 850 ember ellen jártak el kis értékű, szabálysértési értékhatárt meg nem haladó összegben károsító lopás, rongálás miatt! Az elkövetők között még rendőr is volt! Ha a parlamenti abszolút többség után a helyi választásoknál is a Fidesz viszi el a pálmát, akkor semmi nem állhatja útját az ÖNKÉNYNEK! Csak figyelni kell a politika hangjaira! Aki most nem megy el szavazni, annak tudomásul kell vennie, hogy az nyer, akitől eddig a legjobban félt. A baloldalt a saját választói megbüntették azzal, hogy az országgyűlési választásokkor egyszerűen nem jelentek meg az urnák előtt. Most már szánják-bánják, mert nem ilyen lovak akartak! Lehet javítani, mondja a közmondás, és a sportban is így van. Mindig van egy második lehetőség. Most a második lehetőség a helyi, az önkormányzati képviselők és a polgármesterek megválasztása lesz. Akik elmaradtak, most javíthatnak. Ez az utolsó lehetőség arra, hogy megőrizzék azt, ami még megmaradhatott. Az emberségüket!

Tudomásul kell venni, hogy ellenkező esetben négy évig el kell tűrni, el kell szenvedni mindazt, ami ellen mindig is tiltakoztunk. A baloldalon voltak emberek, akik megfeledkeztek magukról, és arról, hogy mit vállaltak, mit képviseltek. Ők már nem tartoznak közénk, tetteikért egyenként feleljenek. Közösségünk pedig halad tovább a tisztesség, a becsület útján!
Találkozzunk 2010. október 3-án az urnák előtt!

Budapest, 2010. szeptember 25.
Villás Lajos

In Memoriam! Nyugodj békében, Villás Lajos!

Eddig a memoár. Nincs kétség. Lajos szoci volt. Az sem kétséges, hogy amit leírt, az bekövetkezett. Az sem kétséges ma már, hogy az ellenzék leszégyenítette, szétaprózta magát, a politikai súlytalansága nyilvánvaló. Szánalmas látni a megmaradó bársonyszékekért való mutyizásaikat. A Nemzeti Együttműködés Rendszerét talán belülről lehet megbontani. Van most egy új üstökös közülük! Remélem, képes lesz rá, bár – mint mindig – most is vannak fenntartásaim. Az a baj, hogy már a Rettegett Iván is jó lenne nekem, csak menjen ez a magyar gazdaságot állandóan fojtogató banda messzire el a politikai-gazdasági hatalomtól, mert lassan újra visszatérünk a kőbaltához a sok őrület és a vad propaganda hatására.

Ez a jegyzet – mint ahogy az itt megjelenő összes publicisztikai írás – a szerző véleményét tükrözi.