Mottó: Bárki teremtett is, nem tudom mi végre! Ezért sírok és ezért nevetek.

Húsvét. Az egyik legnagyobb vallási ihletésű ünnepünk. Hálát kéne adnunk azért, mert az Isten feláldozta bűneink megváltásaként a saját fiát, aki harmadnapra feltámadt, megnyitva ezzel nekünk a lehetőséget az új életre. Az Atya odaadta a Fiát, hogy megbékéltessen minket, önmagával. Meghallgatta a saját bűntelen Fiának könyörgését, aki azt kérte tőle, hogy bocsásson meg nekünk a Teremtő Isten, mert mi emberek még akkor sem tudtuk, hogy mit cselekszünk, amikor keresztfára tettük és kigúnyoltuk őt, aki nagy áldozatot hozott értünk.

Persze, azóta sem tud az emberiség bűntelenül élni, és bizony sok-sok vallásos ember egyáltalán nem hisz a feltámadásban, mert hiába a hit, nem tudja értelmezni azt. Nem tudják elképzelni, mi az az új élet, a megújhodás csodája, a sok-sok emberi tudat évezredek óta tartó tapasztalati fejlődése, a túlélés reménybeli záloga. Az, hogy mindig eljön a tavasz évezredek óta itt, ahol élünk.

Nem vagyok teológus, ez tisztán látszik ebből a fenti néhány gondolatból is. Azonban éltem már jónéhány felnőtt emberi évet én is, ami sokkal szörnyűbb, mint az ártatlan gyermekkor. Szörnyűbb, mert felnőttként vagyok kénytelen végignézni, hogy egy fékevesztett bűnös kormány és a szimpatizánsai mekkora közönnyel nézik egy világi értelemben bűnös lelkész 13 éve tartó kálváriáját, amikor is az erős hite miatt nem Isten dolgain tépelődik, hanem küzd a bűnös kormány bosszúalapú, bűnös jogalkotásából eredő, mesterségesen teremtett világi joghátrányok ellen, világi szempontból bűnös módon.

„Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” – briliáns válasz volt ez Jézustól a Bibliában leírt körmönfont farizeusi kérdésre. Jézus nem azért jött, hogy forradalomra buzdítson, hanem azért, hogy gyógyítson és üdvösséget hozzon a sivár emberi létbe. A világi törvények arra valók, hogy egy társadalom szabályozva legyen (kapjon érte egy dinárt az, aki szabályoz, még ha aljas is). Ami Istennek járna, az sokkal több: mert Jézus országa nem ebből a világból való, oda nem pénz útján jut be az emberfia, hanem csak az önkéntes hitkövetés, az evilági önzetlen emberszeretet és önfeláldozás nyitja meg azokat a kapukat, ahol az ilyen emberek feltámadnak, míg sokan mások nem! Én azt mondom, igen gyenge hittel, követve a Szentírás valójában általam soha végig nem olvasott szavait, hogy egyedül a mindenható Isten ismeri a jövőt. Ő dönti el, kit vesz magához és kitől tartózkodik.

A szavaim szerint a lelkész bűnös. Felvállalta a harcot egy olyan állampárt ellen, amelyik természetében olyan, mint az egykori a farizeusok. Valójában nem írástudók, csak álszentek. Az igazi kérdés az, hogy a lelkész miért küzd az állampárt ellen. Politikai érdekből? Nem! A haszonszerzés miatt? Nem! Uralkodni szeretne! Nem! Lehet, hogy nem fog engem úgy megérteni, mint e jegyzet megjelenése előtt, mégis leírom: mert hibássá vált egy nagyon hibás társadalomban, ahol az állam és a nagyegyházak ölelgetik egymást ideológiai és világi alapokon, támogatják egymást hittel és pénzzel, miközben a templomaik inkább üresek, mint nem! Kőgazdag papok nem bírnak a vágyaikkal és ömlik hozzájuk a közpénz, míg másokat magukra hagynak. A lelkész pedig mindeközben felépített valamit, amit emezek egy magas pozícióba jutott ember bosszúja miatt folyamatosan rombolnak, immár 13 éve. Ellene ment a hatalomnak, amelyik el akarja taposni, amit e világon ő felépített! A pap nem bírta sztoikusan elviselni, hogy úgy adja meg a császárnak, ami jár, hogy a császár el akarja tüntetni a Föld színéről is azt, amit hitbéli társaival megépített.

Amit felépített a lelkész, azt nem lehet már csak a hívek adományaiból fenntartani, mert az állam rászoktatta az egyházakat, vallási közösségeket arra, hogy az egyházi tizedek helyett ő maga önkényesen osztogasson nekik az állam által beszedett „dinárokból” (közpénzekből), ha – és ez a lényeg – alázatosan nem szólnak bele a világi-politikai népelnyomásba, mintha vakok és süketek lennének híveik szenvedéseivel vagy bűneivel szemben. A gazdagon megpénzelt papok pedig majd vígan licitálhatnak világi társaikkal együtt arra a vagyonra, épületre, annak az intézménynek a működtetésre, amit a szabadságharcos lelkész egyházától elvonnak, majd felturbózott állami támogatással gyönyörűségessé tesznek. Lám mennyivel szebb lett ez az idősotthon, ez a hajléktalan kórház, ez az iskola. Igaz, hogy a pártfogolt alanyok kicsit mások lettek – merthogy nem kell ám vakon mindent felvállalni az elesettekért –, de lám, működik a rendszer és mi jól elvagyunk benne. A mór megtette a kötelességét, a mór mehet!

Mi a következménye annak, ha egy állam elnyomóvá válik? Kilakoltatottak, hajléktalanok, hátrányos helyzetbe kerülő gyermekek, férfiak és asszonyok, magatehetetlen idősek elszegényedett hadai, akik segítségre szorulnak! Nem így van? És mit tett a lelkész? Világéletében próbálta kompenzálni azt a bűnt, amit az állam okozott azoknak, akik így vagy úgy, a társadalom perifériájára kerültek. Irgalommal és segítséggel lenni az elesettek iránt – ez az ő életének az értelme. Abban a világban pláne, ahol a pénz lett az úr, és a szociális hálót ledobták a pincébe.

A lelkész, felszentelt pap létére azonban ki merte mondani világi dolgokban is ,amit gondolt, mert ő nemcsak egy pap, nem „csak” Isten alázatos szolgálja, hanem egy szabadságharcos is, aki képtelen a társadalmi igazságtalanságokat hallgatással „elkerülni” a saját nyugalma érdekében. Ez az ő igazi bűne! Ez a bűne annak az esendő embernek, aki a társadalmi igazságtalanságok miatt emberek ezreinek gyógyítja a lelkét, egyházával nyújt vigaszt, és akár anyagi segítséget is a rászorulóknak. A gyermekek, a hajléktalanok, az idősek, a rászorulók védelmében vétkezik 13 éve! Amikor ugyanis a világi „nagyemberrel” való viszonya – éppen a politikai és lelkészi igazságérzete miatt – megromlott, az egyháza elleni állami rombolás azonnal kezdetét vette.

Ma már nem i.sz. 33-ban járunk. I.sz. 2024-ben élünk. Egy modern, hibákkal teli társadalomban, ahol az állami normatívák határozzák meg nagy részben azt, hogy ki és milyen közfeladatot láthat el. Ki segítheti a rászoruló embert? Nem furcsa ezt kimondani így? Ne legyünk álszentek!

Most így működik a világ. Nincs annyi gazdag hívő, mint amennyi rászorulónak kéne a segítség! Sok jó ember van, de inkább adakozik, mint belenézne az elvetemültek arcába, felvállalva a nyilvánvaló szenvedést utána. Ha pedig az állami pénzcsapokat egy körmönfont, farizeusokat megszégyenítő jogalkotással elzárják egy mai modern egyház előtt, ha a 2/3-os parlamenti politikai túlsúlyukat latba vetve „elintézik”, hogy a normatív támogatásokra való jogalap tűnjön egy társadalmi rendszerből a lelkész egyháza és más kisegyházak számára is, akkor nemcsak az evilági kárvallottak, hanem egy lelkész is érezhet dühöt, bármennyire is igyekszik palástolni azt. Nem vonok párhuzamot… Olvassanak Bibliát! Elvégre keresztények, nem?

Most itt tartunk. A lelkész nem tudta megadni azt, ami a „császárnak” járt volna. Elment a falig. Se érzelmi, se politikai, se vallási alapon, sem pedig dináralapon. Mindig hangoztatja, hogy az ítélkezés nem, csak a megbocsátás lehet az ő dolga. És mégis, és igen! Nem fizette meg, ami császárnak járt azért, hogy fenn tudja tartani azt, amit a „császárok” régebbi normatíváinak a segítségével is, megteremtett!

Ne féljünk a szótól! Isten és az állam segítségével megteremtett egy intézményrendszert, amit az állami farizeusok és szolgáik most bontanak le, mert nekik most úgy tetszik! Példát statuálnak! Ő pedig kvázi mártírként már ott tart, hogy a kollégáit, a követőit lehetetlenítik el, tartják fogva, őt magát pedig a hatóság elleni csoportos erőszak elkövetésével gyanúsítják azért, mert még csak jelen sem lehetett, amikor az egyháza iratait kutatták, gyűjtötték össze, anélkül, hogy az okot konkrétan megjelölték volna, a lefoglalásokat ő előtte jegyzőkönyvezték volna. Kizárták a nyilvánosságot, nem engedték be a saját irodájába egy újságíróval, aki rögzíthette volna azt, hogy mi történik. Bejutottak úgy, hogy senki nem sérült az ellenőrök közül, akik fegyveresekkel érkeztek bejelentés nélkül egy egyházi intézménybe.

Ha minden így marad, ha mindenki hallgat, és a lelkiismerete kompenzálására befizet egy kicsit az egyház kasszájába a keserves túlélés támogatásaként, az mindenki előtt világossá fog válni, hogy a keresztényi szeretet nincs kihalva ebben az országban, csak az emberek félnek a saját választott képviselőiktől. Csak félnek. Félünk. Mit is mondhatnék? Segítsük a lelkészt evilági szabadságharcában tehetségünk szerint! Mi, hozzá képest gyáva emberek, csak ennyire vagyunk képesek. Tegyük meg! Persze lesz ő még felbujtó is hamarosan, ha elvakult „bátorságában” egy elvileg keresztény állam eljut oda, hogy a saját sunyi módon hozott törvénymódosításainak következményeként elkaszál egy embert, egy emberi vallási közösséget, akik nem fizették meg az „adót”. Az a farizeusoknak mindegy, hogy mire költötték. Mindegy, hogy olyan emberekre, akik rászorultak az állami segítségre, amit ez a lelkész és egyháza – minden háborúskodás ellenére – 13 éven keresztül megadott nekik.

Ez a törvény! Ez ma Magyarország. Nagyon sokan meg fogják őt tagadni. Nagyon sok olyan ember is, akinek segített. Lesznek, akik sírva teszik ezt, lesznek, akik mélységes butaságuk szerint. Mert a mai emberek többsége a pillanatnyi állapotokban él és gondolkodik; a múlt ködössé válik, a jövő bizonytalan. Már ez is bűn, amit azok követtek el, akik ellen a lelkész felvette a kesztyűt ezzel szenvedésre ítélve önmagát!

Ami reményt adhat, az benne van a Bibliában: egyedül a mindenható Isten ismeri a jövőt. Bocsássanak meg, hogy így írok akkor, amikor a Húsvét közeleg, de legyen is bármilyen ünnep is kérem, hogy csak azok ne vessenek meg érte, akik Jézus Krisztus szavai szerint képesek élni! Bevallom, nekem sokszor nem sikerül. Akik pedig nem képesek a hangoztatott hitük szerint élni, azoknak a véleménye nem igazán érdekel. Nem jobbak nálam! Nem rájuk, hanem értük is haragszom, én, a porszem.

Kellemes Húsvéti ünnepeket, Istennek tetsző szebb jövőt kívánok mindenkinek!

Ez a jegyzet – mint ahogy az itt megjelenő összes publicisztikai írás – a szerző véleményét tükrözi.