1953

Sztálin ezerszeresen elkárhozott lelkét hatalmas „YOU’RE THE WORST!” és „ALAVJÚ JOSZIF!” feliratú molinókkal fogadják a démonok a pokol kapujában.

Amerikai tudósok kísérletileg igazolják, hogy a Rosenberg-házaspár vezeti a nagyfeszültségű áramot.

Egy évnyi előkészület után végre megtartják a pofátlanul fiatal II. Erzsébet koronázási ünnepségét. Aki ekkor még nem is sejti, hogy ebből egyszer majd egy huszonegy Emmyt bezsebelő tévésorozat is lesz.

Magyarországon megalakul az első Nagy Imre-kormány. A Wembley Stadionban futballtörténelmi kifejezéssé válik a 6:3, és az aranycsapat tagjai szintén nem sejtik, hogy ebből még egyszer Hobo Blues Band-szám és Tímár Péter-film is lesz.

Valamint bemutatják az állami filmgyártás – horribilis áron tető alá hozott – korabeli csúcstermékét: egy színes szagos szélesvásznú monstre történelmi filmet az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról, a Föltámadott a tengert.

2024 (de még az eleje, szóval majdnem 2023)

Nos, kedves Olvasó! Hadd ne kelljen önjelölt elemző-szakértő módjára megnevezem, hogy az elmúlt egy-két év távlatában mik voltak azok az események, amiket az utókor történelmileg fajsúlyos történésként tart majd számon. Mindenesetre 2022 őszén bejelentették, hogy véget ért minden idők legnagyobb költségvetésű magyar mozgókép-produkciójának a forgatása. És mi, e kicsiny nemzet büszke gyermekei tűkön ülve vártuk, hogy végre megtekinthessük a mozikban a Most vagy sohá!-t: ami történetesen egy színes szagos szélesvásznú monstre történelmi film az 1848. márciusi forradalomról.

Vajon véletlen lenne, vagy talán lappang a háttérben valami összefüggés? Netán a gyíkemberek?

Magunk közt szólva, kedves Olvasó, akit a rövidség kedvéért a továbbiakban Gabinak fogok nevezni, szóval kedves Gabi, sokáig úgy vélekedtem, hogy a gyíkember-teória méltó helyet foglal el a mentális rákot okozó orbitális baromságok panteonjában. Amíg egy discovery-s természetfilmet nézve nem szembesültem avval, hogy a gyíkok azért olyan fürgék (értsd: rövidtávú sprinterek), mert sajátos anatómiai adottságaik miatt képtelenek futás közben levegőt venni. Nos, az elmúlt időkben számos alkalommal meggyőződhettünk róla, hogy a magyar államigazgatás prominens tagjai – talán sajátos anatómiai adottságaik miatt – képtelenek járás közben kérdésekre válaszolni.. („Az a gyanús, ami nem gyanús, Pelikán elvtárs.”)

Továbbá érdekes, hogy újabban az állami gyártású magyar történelmi filmek egy az egyben átvették a dekadens hollywoodi popcornmozikra jellemző filmnyelvet és karakterábrázolási know-how-t, mintha a magyar filmművészetnek nem lenne jó száz-egynéhány éves saját hagyománya.

Persze most csak a bizonyítványod kérdezem fel, kedves Gabi: mindketten tudjuk, hogy az ideológiailag komilfó megfejtés nem egyéb, mint az, hogy amerikai filmgyártás a magyar géniusz know-how-jára épül. – Hiszen egész Hollywood George Cukor köpönyegéből, Tony Curtis mosolyából és Gábor Zsazsa keblei közül bújt elő. (Mint az közismert.)

Ígérem, kedves Gabi, még visszatérünk az állami filmgyártás gyönyöreinek kertjébe, de most a kötelező népművelés jegyében látogassunk el kicsit Ozorára. Igen, Ozorára, de mielőtt felugranál a notebook mögül, hogy leszaladj a sarki dohányboltba egy százas pakk cigipapírért meg vízipipaszénért, higgadj le kicsit. – Mielőtt a félmeztelenül réten szaladgáló csajokról lett volna ismert, Ozorán volt egy csata (na jó, inkább ütközet), de tényleg.

Történt ugyanis, hogy 1848. október 7-én a magyar nemzetőrök és népfölkelők jól bekerítették itt Karl Roth császári vezérőrnagy határőrseregét. Akik belátván a helyzet reménytelenségét, inkább megadták magukat. A mi számunkra azonban most az ezután történtek érdekesek. – Adjuk is át itt a szót a méltatlanul megtiport emlékezetű kiváló hadvezérnek és hazafinak, Görgey Artúrnak:

„(..) Perczel csak egynémely csapatunkat akarta kitüntetni; de a többi gyalogságunk s a távolabb a dombokon elhelyezkedő népfölkelés a kitüntettek szakadatlan harsány éljenzéséből fölismerte a megváltozott helyzetet, és azt, hogy az ellenség közelsége immár nem veszélyes: azonnal felbomlott minden rend és fegyelem; ők is odahagyták kijelölt táborhelyeiket, és mindenfelől odarohantak »a horvátokat közelről megszemlélni«.
Perczelnek, az egybegyűlt alparancsnokok komoly figyelmeztetése ellenére, eleinte tetszett ez a felfordulás. Csak mikor a népfelkelés ezrei nekiestek a horvátok halomra lerakott szuronyos puskáinak, hogy ki-ki e dicsőséges nagy nap emlékezetére legalább egy jó puskára szert tegyen – csak ekkor eszmélt rá Perczel is, de már későn, gyöngeségének sajnálatos következményeire.
Roth tábornok hadtestének fegyvereiből – a tizenkét ódon ágyún kívül – csak igen kis részt tudott Perczel beszolgáltatni a Honvédelmi Bizottmánynak.” (Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben, (Első kötet), Európa könyvkiadó, Budapest 1988. p. 182–183.)

Ennek a szövegrésznek az olvasása közben engem mindig jólesően otthonos érzés tölt el, hogy azért százhetvenhat év ide vagy oda, a magyar virtus nem kopik meg egykönnyen. A magaméinak érzem ezeket az előrelátó élelmes népfölkelőket, jómagam se vetem meg a potyát és a könnyen jött szajrét: rendszeresen lógtam be kiállításmegnyitókra az ingyen sajtos pogi meg bor miatt. Vettem a pult alól ukrán zárjegyes cigit és szereztem be szobabútort lomtalanításból.

Egy másik, hitvány kis szívemnek kedves történetet Jókai őrizett meg az örökkévalóságnak saját visszaemlékezés-gyűjteményében:
„Amint a képviselőház elhatározá: hogy Pestet el fogja hagyni, Cegléden egy menekvő képviselő a vendéglőben egész elbúsultan sopánkodék az asztal felett a dolgok állásán. Talán olyasmit is mondhatott: hogy igen rosszul állunk.
A másik asztalnál nagy befolyású hölgyek ültek, kiknek egyike a képviselő szavaira indulatosan felszólal, azt gyávának, hazaárulónak mondja, és fenyegeti: hogy hasonló szavakért befogatja.
A képviselő, ki eddig csak félt, most azonfelül még meg is ijedt, s esdve kéré a haragos státushölgyet: hogy ne magyarázza szavait hazaárulásnak. (..)
Egy óra múlva azonban rajtaront a kérdéses követre egy kapitány a fenntisztelt hölgy kíséretéből, s tudtára adja: hogy tekintse magát fogolynak, és kövesse őt rögtön Szolnokra.
A képviselő váltig hivatkozott a már megnyert bocsánatra – mindez nem használt semmit, el kellett mennie Szolnokra, ott egy ketrecbe becsukták, s miután az elfogó tiszt egyebet nem mondott róla, mint hogy „ez hazaáruló”, senki sem tudta: hogy mit vétett.
Az ott lézengő népség azonban összefutott a látványra.
– Ki ez? Mi ez? – Hazaáruló! – Kém! – Fel kell akasztani!
És sonica fel akarták akasztani.
A népség ki akarta őt hozni ketrecéből. Már mutogatták neki a lámpásokat, hogy melyikre fogják akasztani.
Szerencséjére, Kossuth a lármára odavetődik, s a képviselőben egyik legbizalmasabb emberére ismerve, azt csaknem azon percben menti meg, midőn már szét akarták tépni.” (Jókai Mór: Emléksorok (Napló 1848– 49-ből), Magvető, Budapest 1980. (Tények és tanúk sorozat) p. 24–26.)

Eme fenti kis színes is hűen érzékelteti, hogy milyen kemény idők jártak akkoriban, hiszen háborús helyzet osztotta-szaggatta az országot. Mi, mai magyar emberek, jobbára békebeli helyzethez szokott népség lévén el sem tudnánk képzelni, hogy a mai Magyarországon ilyesmi megtörténhetne: hogy valami szerencsétlennek egy kocsmában vagy vendéglátó helyen véletlenül kicsusszan valami olyasmi a száján, hogy szarul áll az ország szénája – és erre belekötnek! Hovatovább, elkezdik agyba-főbe kémezni meg hazaárulózni a szerencsétlent!

Hiába, a magyar virtus nem kopik meg egykönnyen.

Nos, Gabi, most megkaphatom a pofámba, hogy ez is csak fanyalogni tud, mindenen! Nem tudsz te örülni semminek, csak lehúzod az embereket egy olyan piros betűs napon, ami a kevés olyan nemzeti ünnepeink egyike, mely nem gyásznap is egyben.

Mindezen rágalmakat cáfolandó és a lokálpatriotizmus jegyében következzék még egy idézet ugyanonnan:

„(…)Debrecenben.
Már maga a népség egészen más faj, mint a Tisza mellékiek.
Túlságosan komoly, egész a rosszkedvűségig józan, vitéz, kitartó, de nem hetvenkedő, nem fellobbanó, ha parancsolják, helytáll és csatázik, de ha csak biztatják, azt hiszi: hogy nem sürgetős a dolog, és vállat vonít – bámulni, kiabálni, demonstrálni nem való, de ahol tenni kell, ott fanatizmussal küzd a szolgalegénytől kezdve a családapáig.” (Jókai Mór: Emléksorok (Napló 1848– 49-ből), Magvető, Budapest 1980. (Tények és tanúk sorozat) p. 36–37.)

Cívisek, polgárok, 40-es irányítószámú lakcímkártyások! Most félpercnyi némaságban ki-ki nézzünk magunkba…

Most pedig ígéretemhez híven jöjjön néhány gondolatszösszenet az állami filmgyártás jelenlegi csúcstermékéréről, jöjjön a Márciusi Ifjak vs. Birodalom, avagy Március 15-én Még Drágább az Életed.

Először is nem kívánom a filmet a történelmi hitelesség számonkérése mentén szétekézni – azt már úgyis megtették eddigre jó páran, és alapos munkát végeztek. Méltatlan lenne a márciusi ifjak szellemiségéhez a földön fekvőbe még egyet belerúgni. (Szóval, ha részletes ismertetőre vagy kritikára számítottál, Gabi, akkor jól megvezettelek. He-he!)

Az előzetesek nem árultak zsákbamacskát: ez egy kellemesen feledhető, helyenként patetikus szuper kommersz popcornmozi lenne, ha egy piaci alapon működő filmstúdió terméke volna. De mivelhogy a mi adóforintjainkból készült, felmerül a kínos kérdés, hogy akkor ez most a hivatalos emlékezetpolitika hiteles reprezentációjának számít-e. Mert van ám itt kultúra: ablakból ponyva tetejére kiugrós meneküléses-üldözés; bunyójelenet, ami közben száznyolcvan fokban elfordul a kamera látószöge; meg tehén, amelyik majdnem megeszi a Nemzeti Dal kéziratát. (Ahogy a KFC-s csávó mondja a Jurisics Parkban: „Nem spóroltam semmivel.”)

Tudom, sokan vannak úgy, hogy az emlékezetpolitika milyenségét kritikával illetni már önmagában hazafiatlanság. Mert örülni kellene annak, hogy egyáltalán van olyasmi, hogy nemzeti emlékezetpolitika – még ha javarészt fájdalmasan gyarló próbálkozásokból tevődik is össze –, bezzeg régen az átkosba’ még annyi se vót. Hiszen itt a Kárpát-medencében annak is örülni kell, ha egyáltalán van minek örülni. Úgyhogy inkább fogjuk be a pofánkat és örüljünk, hogy lyuk van a seggünkön és szelel. Hiszen ez a kis nép másokhoz képest oly sokat szenvedett már.

Pislantsunk csak át picikét a láthatáron túlra, hogy ’48-ban az európai forradalmakon kívül, mi minden történt a világban! Hát például Írországban éppen ekkoriban tombolt a Nagy Éhínség néven emlegetett burgonyavész: öt év alatt cirka-uszkve egymillió halott, aztán kétmillió kivándorló. (Emiatt van az amcsi krimisorozatokban annyi Murphy, O’connor meg Doherty nevű rendőrtiszt.)

Igazából engem már maga a témaválasztás és a történet fókusza is meglepett. Én egészen idáig abban a hiszemben voltam, hogy Petőfi egy lúzer: az iskoláit félbehagyta, rendes bejelentett munkaviszonyban egy-két évnél tovább sohasem tudott megmaradni. A csajozás se nagyon ment neki: holmi verseket írogatott a gádzsiknak, de – a kortársak visszaemlékezései szerint – élőben csak bátortalanul hebegett-habogott mellettük. (Meg egy időszakában hajlamos volt hirtelen felindulásból csípőből házassági ajánlatot tenni. Mer’ már két teljes napja ismerjük egymást és olyan szimpinek tűnsz.) Ráadásul a századától is rokkantkártyával szerelték le – ami a tesiből való felmentés korabeli megfelelője. (Azt pedig továbbra is fedje jótékony homály, hogy szegről-végről hegyi tót, újabb nevén szlovák származású volt.) Szerintem ez elég pontosan kimeríti a lúzerségnek a jelenleg uralkodó közvélekedés szerinti definícióját.

Számomra a legfájdalmasabb mégis az, hogy ezt a történetet már nagyjából ismertük. Hiszen a márciusi ifjak történetét minden évben újra felmondtuk egymásnak a kötelező iskolai ünnepségeken. Miközben a tágabb értelemben vett korszak tele van elmesélésre kívánkozó drámai eseményekkel és sorsokkal. Halomban hevernek az igényesnél olvasmányosabb tanulmányok és monográfiák, csak le kellene venni a polcról valamelyiket, és átdolgozni forgatókönyvvé.

Ha már amúgy is Táncsics kiszabadításával ért véget a film, miért nem lehetett csinálni Táncsics-filmet, hiszen Táncsics valódi self-made man volt, aminek mostanság nagy kultusza van?

Vagy ott van Wesselényi, az „árvízi hajós”, aki egy időben Kossuth mentora volt, vagy legalábbis mondhatni: ő vezette be Kossuthot az országos nagypolitika világába. És aki a számára kiharcolt amnesztia ellenére – megvakulása és leromló egészsége miatt – politikai értelemben parkolópályára került. De azért ’48-ban jófejségből mégis felkérik, hogy jelentsd már be légyszi az Erdéllyel való uniót. (Szóval még happy endre is ki lehetne hozni a film végét.)

Báró Wesselényi Miklós személye is kompatibilisebb lenne a mostani közfelfogással, hiszen ő egy törzsökös erdélyi magyar arisztokrata volt, nyakas rendi-ellenzéki és szuverenitásvédő. Akiről feljegyezték, hogy ha éppen olyanja volt, akkor Zsibón a jobbágyaival együtt kaszált és aratott félmeztelenül a tűző napon. Esténként pedig a kazlak tövében olykor kettesével vagy hármasával részesítette bárói elbánásban a sok kapálástól kisportolt testű parasztlányokat. (És Csőre Gábor játszaná, mert azt mondtam.)

Nem sokkal a vég előtt még egy kis útravaló az ünnepre való lelki ráhangolódás jegyében. Mivel egy időben dívott a kokárda-licit, hogy ha te egy söröskupaknyi kis semmi lófaszt tűzöl fel, akkor én legalább egy söralátétnyi széleset (mert annyival hazafibbnak érzem magam). Kezdő kokárdázók figyelmébe ajánlanám a következő tanulságos kis történetet.

A Batthyány-kormány rendeletileg nemzeti színűre festette a magyar ágyúkat. Majd később a gyökértelen szívű Görgey a katonáival visszafestette őket feketére. Olyan mélységesen hazafiatlan, velejéig pragmatikus szempontokat követve, minthogy a rikító magyar ágyúkat a labancok ne tudják már jó messziről kiszúrni és becélozni. (Jókai Mór: Emléksorok (Napló 1848– 49-ből), Magvető, Budapest 1980. (Tények és tanúk sorozat) p. 45.)

Végezetül pedig következzék egy idézet a korszak legradikálisabb sajtóorgánumának, a Marczius Tizenötödikének – amit az 1849. február közepétől május végéig tartó időszakban itt Debrecenben adtak ki – a programjából (Marczius Tizenötödike, 1848. április 11., 23. szám):

„Polgártársak! (Hát már jól kezdődik, bassza meg!) (..)
Működésünk egy, s ez vezéreszménk lesz, hogy Európában lakunk.
Nem akarunk a politicai institutiók felállításában a világ előtt separatum votummal lépni fel. (értsd: Elutasítjuk a szerves európai fejlődéstől idegen, külön utas államberendezkedést.) Mi az európai nemzetek családjai közül egyik, a többiekhez hasonlók akarunk lenni.
Rend, béke!
Szabadság, egyenlőség és testvéri szeretet!”

Ez a jegyzet – mint ahogy az itt megjelenő összes publicisztikai írás – a szerző véleményét tükrözi.