„Nagyon jó játék és hatalmas kihívás: táncolni kell, énekelni és közben szöveget mondani, küzdeni az életedért, a levegőért, hogy kitartson a szám végéig… aztán jön a következő jelenet. Mindezek mellett pedig könnyednek kell tűnni.”
„Ne cukrozzuk a mézet!” – Rózsa Lászlóval, a Csárdáskirálynő Bónijával beszélgettünk
Rózsa Lászlóval beszélgettünk a debreceni Csokonai Színház egyik sikerdarabjáról, a Csárdáskirálynőről. A színész meglepő szerénységgel nyilatkozott, hiszen elsősorban prózai színésznek érzi magát. Rózsa Lászlót jelenleg láthatjuk a Tesztoszteronban és a Don Quijote Sancho Panzájaként, decemberben pedig Gregor Sámuel karakterét ölti majd magára az Imágóban.
Kevés színész játszik egyszerre prózai és operett előadásokban is. Önnel hogyan alakult ez?
Nekem igazából ez az első operett-előadásom… Tavaly játszottam először egy zenés darabban, a Bonnie és Clyde-ban. Akkor volt egy meghallgatás a színházban, és Gemza Péter direktor ajánlotta, hogy menjünk – gondolom, ennek alapján kaptam meg a Csárdáskirálynőben ezt a szerepet.
A nagyapja, Simor Ottó is játszott operett és prózai szerepeket is…
Szerintem ez egy megmosolyogtató véletlen, papa főleg operettben játszott, de belegondolva, a nagymamám, Tikos Sári is szubrett volt, szóval lehet, hogy ez valami családi dolog…
Hogyan viszonyul Bóni karakteréhez?
Bóni egy rajongó típus, rajong a nőkért, különösen Szilviáért. Elég ügyetlen, folyamatosan ajándékokkal kell elhalmoznia a hölgyeket, hogy a figyelmüket fenntartsa. Olyan, mint egy piaci légy, ami mindenhol ott van, amit állandóan elhessegetnek. Aztán hirtelen belép az életébe a nagy szerelem, amilyet még nem tapasztalt, és ettől kicsit megbolydulnak benne a dolgok. Ami engem illet, én kevésbé vagyok rajongótípus, de Bóni játékosságát, életigenlését magamban is fel tudom fedezni. Bóni és én egyelőre még csak ismerkedünk, de mindenképpen élvezem ezt a találkozást. Ez egy jó játék, és nagyon megtisztelő feladat.
Ezt az átiratot csak Debrecenben játsszák, a későbbiekben viszik majd máshová is?
Tervben van az utaztatás, igen… Ezt az átiratot most frissiben készítette Peller Károly, és szerintem nagyon jól sikerült. Jó ízlésű, korrekt munka, nagyon jól játszható és élvezhető. Remekül illenek az egészbe a plusz karakterek és a zeneszámok is, amiket belerakott – szerintem ez egy szerencsés találkozás.
Ismerte a korábbi feldolgozásokat?
Sajnos nem. Igazából kicsit mindig idegenkedtem az operettől, mert ritkán látni jó operett-előadást. Ez egy olyan műfaj, ami nagyon könnyedén lehet túlzó. Muszáj kicsit földön tartani, hogy ne legyen túl rózsaszín és habos – mert egyébként is az. Tehát ne cukrozzuk a mézet – nekem mindig így mondták az egyetemen. A szerepet egyébként nem castingolták. Mikor kirakták a szereposztást, igencsak leesett az állam.
Korábban egyébként tanult hangképzést?
Az túlzás, hogy tanultam… Ady-s voltam, előtte pedig a Bányai Júlia Általános Iskolába jártam. Tehát amit én tudok, az gyakorlatilag az, amit az általános iskolában belém vertek az akkori kitűnő énektanárok – tulajdonképpen abból élek most is. Az egyik zenejavító próbán az egyébként kiváló karnagyúr azt kérdezte az első dalom után: „Maga most spórol, vagy ennyi hangja van?” Hát ez magáért beszél…
Tervezi a jövőben, hogy újra operettben játszik?
Ez igazából a színház vezetőségétől függ, hogy látnak-e még bennem fantáziát… Ez egy nagyon hálás feladat. Nagyon jó játék és hatalmas kihívás: táncolni kell, énekelni és közben szöveget mondani, küzdeni az életedért, a levegőért, hogy kitartson a szám végéig… aztán jön a következő jelenet. Mindezek mellett pedig könnyednek kell tűnni. Ez a legnehezebb.
December 20-án mutatjátok be az Imágót, ami Franz Kafka Az átváltozás című novelláját dolgozza fel. Mit lehet erről tudni?
Ez igazából egy tizenhét éves fiú útkeresése, hogy hogyan viszonyul a világhoz, illetve a világ hogyan viszonyul őhozzá. Én úgy képzelem – az olvasópróbán valamiért beugrott egy ilyen kép –, hogy ül egy srác egy szobában, ahol nincsen villany, teljes a sötétség, nem látszódnak az ablakok és az ajtók. Majd bejön az életébe a szerelem. Bejön a szobába és felkapcsolja az ott lévő diszkógömböt, és ahogy annak a fénye végigsiklik a szobán, sejteti a tárgyakat, az ablakot és az ajtót – kicsit ilyen ez a történet.
Gregor Sámuelt alakítom. Mint sok tinédzser ő is küzd a benne bujkáló démonokkal, és kicsit hajlamos magát féregnek látni, azt érzi, hogy a körülötte lévők is csak ennyit látnak belőle. Egész könnyen a helyébe tudom képzelni magam, hiszen nem is olyan régen még én is kamasz voltam… Még emlékszem arra az időszakra, arra a kamaszsötétségre, amikor azt érzem, hogy nincs biztonságban a lelkem és muszáj falat emelnem köré. Magát a szöveget pedig elég alaposan átírták. Tulajdonképpen Pass Andrea írt egy saját történetet, amiben lesznek új szereplők, és Kafka Naplójából is emeltek be részleteket. Nekem tetszik ez a változat. Így az író lelkivilágáról is szól kicsit a darab.
Kiknek ajánlja az Imágót?
Természetesen fiataloknak, de jó lenne, ha felnőttek is megnéznék. Biztos vagyok benne, hogy szülőként félelmetes lehet kívülről nézni egy ilyen felnőtté válási folyamatot, amikor azt gondolod, hogy nem tudsz segíteni. Tehetetlenül nézed, ahogy a gyermeked egész egyszerűen meghibban. Idegen lesz. Valami ilyesmi fog itt történni, de van fény az alagút végén…