Mottó: Az önuralom egyikünknek sem velünk született tulajdonságunk, a kisdedek nem ismerik és a vadonban felnőtt emberek sem. Az önuralmat meg kell tanulni, ám ez lassú folyamat, végtelen sok türelem kell hozzá. És még így is.. így is előfordulhat, hogy valaki megfeledkezik magáról, elönti agyát a vörös köd, és olyasmit tesz, amit aztán élete végéig bánni fog.. Thea Beckman

2019-ben, a Debercinerben írtam már egy jegyzetet, melynek a címe: Előítéletek, cigányellenesség. Kénytelen vagyok kvázi előszóként idézni belőle: a „rossz” feltételezése másokról kellő bizonyíték nélkül. De mi a rossz? Vagy: az előítélet valamely személlyel szemben érzett idegenkedő vagy ellenséges attitűd, melynek alapja pusztán annyiban van, hogy az illető személy egy adott csoporthoz tartozik, és ennek következtében feltételezik róla, hogy a csoportnak tulajdonított negatív tulajdonságokkal ő is rendelkezik. (Gordon Willard Allport) (Attitűd = magatartás, viselkedés, modor, szellemi beállítottság, szerep; hozzáállás, viszonyulás valamihez, vagy valakihez.)

Az előítélet megnyilvánulásának Allport féle skálája: 1.) Szidalmazás, 2.) Szóbeli bántalmazás 3.) Elkerülés 4.) Megkülönböztetés 5.) Fizikai bántalmazás 6.) Megsemmisítés.
Saját összegzés: Az előítélet olyan berögzült, a közvetlen környezetünk értékítéletéből fakadó vagy tapasztalati úton szerzett, de félreismert, általánosító, ezáltal magyarázott tudás, mely az egyén szempontjából akár lehet helyes is, de…. egy része – a fájdalmas és el nem fogadható része – előre kialakított vélemény az ismeretlenről vagy egyszerűen csak általánosított csalódás valami iránt!

Most, hogy így ki vagyunk kupálva az előítéletekből, adódik egynéhány kérdés.

a.) Ha Ön egy 22 éves cigány lány lenne, akik az ELTE Bölcsészkarára igyekszik és a Lehel téren át kell szállni a buszra, mert nem jár a metró, és a busz felé menet egy büdös, szánalmasan kinéző, talán ittas (vagy csak megkeseredett), kolduló hajléktalan, egy fehér bőrű magyar ember felismerhetően magának címezve azt ordítaná, hogy „Ez nem cigányország, te rohadt büdös cigány kurva, hanem Magyarország!” – Ön mit tenne?
b.) Mit várható akkor, ha Ön igen komolyan segítségre szorulna, és egy szegregátumból kellene kisétálnia a HIVATALBA vagy valami köztérre, és elmondani, hogy mit szeretne? Hogyan mondaná el? Milyen hangnemben?

Kezdjük a b.) ponttal! Nem tudok sokat a „tone policing”-ről, de dióhéjban annyinak mondanám ezt az angol fogalmat, hogy a közlés tónusa nagyon nem mindegy. Egy beszélgetéstechnika, amit tudatosan kell megtanulnia a hátrányos helyzetben lévő embernek a többség irányában. Persze más megtanulni, és adott szituációban képesnek lenni élni vele! Ha a szerencsétlen szegény ember halk, a többség hajlamos észre se venni őt, teljesen közömbösnek mutatkozni iránta, vagy valamiféle sunyiságot feltételezni róla, aki kérni akar, mert muszáj neki. Ha a szerencsétlen szegényember hangos, akkor a többség azon megbotránkozik vagy félni kezd. Értelmezhetjük ez a szituációt egy érzelmi skálán, amiből többféle létezik. Vegyük sorra egy elgondolás szerint: 1.) A TEST HALÁLA, 2.) APÁTIA, 3.) BÁNAT, 4.) FÉLELEM, 5.) DÜH, 6.) ANTAGONIZMUS, 7.) UNALOM, 8.) LELKESEDÉS, 9.) DERŰS NYUGALOM. (Mivel nem vagyok előítéletes és hiszem, hogy a vallás szabad, most éppen a szcientológusoktól idéztem a stilizált érzelmi skálájukat. El sem képzelik hány attitűdnyi különbség van.

A lényeg, hogy a többséggel szemben, a fehér ember soraiból kilógó, segítségre szoruló ember, NEM LEHET HALK! Szeretne, de ő nem lehet halk. Nem arra figyelnek, amikor ő beszél, ahogy a szerencsétlen embertársuk mit mond, hanem ahogy mondja! BESZÉLJ HALKABBAN! – általában ilyen lekezelő és tegező a válasz, mert a következő mondat ez: akkor talán tudok segíteni, ami persze nem igaz, ha a célzott személy (az ügyintéző) előítéletes vagy olyan érzelmi skálán van, ami kizárja, hogy segíteni tudjon egy másik embernek. (Vizsgálták már az állandó jogi sintérkedés miatt az asztalukat féltő, frusztált, olykor a saját gondjai miatt idegbeteg hivatalnokokat ilyen szempontrendszer szerint?) Ha rosszul indít a kérdező, akkor dühösnek, frusztráltnak, szomorúnak, félelmetesnek érezhetik őt/őket, és a válaszlépés lenézés, elnémítás, fölébe kerekedni vágyás.

Szóval hivatalnokok, tisztviselők, mindennemű közszolgák! Több figyelmet és több empátiát, még ha oly nehéz is, mert nem az ügyfelek vannak értetek, hanem ti az ügyfelekért! Ha sok a konfliktus, mert a kérdező is rettenetesen frusztrált, akkor a párbeszéd attól függ, hogy az ügyintéző (minden magánügye, hivatali ügye és munkaügye ellenére) képes ellátni a feladatát vagy sem. Ha nem tetszik, el lehet menni. Ez egy ilyen bicikli.

Térjünk vissza az a.) pontos szituációra! Rövidítve: A büdös, koszos, segítségre szoruló, hajléktalan, nyakában táblával kéregető magyar ember izomból elküldi a rasszjegyeit viselő, egyetemre járó cigány nőt a büdös francba, lekurvázza és röviden közli, hogy ez nem Cigányország, hanem Magyarország. Előítéletesség és érzelmi skála, ugye! Ennek alapján vizsgáljuk meg a helyzetet!

Ahogy a méltóságában megsértett magyarul és angolul perfekt beszélő cigány származású magyar állampolgárságú nő gondolhatja: Mit kezdjek ezzel a helyzettel? Hangosan, legalább 20-30 ember előtt az emberi méltóságomban súlyosan megsértettek. Forduljak rendőrhöz? Ki fog nevetni. Azt fogja kérdezni, hogy mit kezdjen egy fehérbőrű emberi ronccsal, aki egyébként a magyar többség tagja, valahol a nagy demagóg nemzeti együvé tartozás lepusztult emberi egyede, azaz a magyarok testvére? Üldözze? A törvény szerint ugyan joga van hozzá, de… neki is vannak érzései.

Egyébként is: ha most kikérné magának ezt a hangnemet, nem tudná másképp tenni, mint hangosan, hiszen az érzelmi skálát figyelembe véve ki ne lenne dühös, ha egy másik ember nyilvánosan megalázná? Ha halkan próbálna meg beszélni az emberi ronccsal, valószínűleg még jobban ordítana és szidalmazná őt, sőt lehet, hogy a tettlegességtől sem riadna vissza. Ha hangosan rákiabálna a hajléktalanra, hogy miért alázza őt meg ilyen durván, kettős falba ütközne: a hajléktalan visszaordítozna, felhívná rájuk a figyelmet, és a többség pedig megbotránkozna azon, hogy a cigány nő hangos és „zaklatja” a hajléktalant, aki mégiscsak az ő magyar testvérük és egyébként is, hogy képzeli a gyenge cigány nő, hogy ordibál. (Nem feleslegesen teszem hozzá, hogy az egyedül lévő és gyenge cigány nő, aki esetünkben lehet, hogy fél kézzel agyon tudná verni az ordibátort, mert olyan frusztált és dühös.)

Talán értenek engem. Nincs megoldás, mert a társadalmunk ilyen, így szocializálódtunk. Nincs más lehetőség, mint szörnyen megalázva úgy tenni, mintha nem is létezett volna az ordibáló ember, és elviselni a rászegeződő tekinteteket, amelyek vagy sajnálkozók, vagy rosszabb esetben durván lenézőek. Aztán hogy miként dolgozza fel az érintett ezt a nagy lelki fájdalmat, arra senki sem kíváncsi. Úgy sincs elég pszichiáter és pszichológus sem. Ez egy ilyen ország.

Persze a többségi előítéletes válasz is megvan. Idegen vagy, más vagy, kussolj! Te az utolsó vagy a sorban akkor is, ha százszor többet érsz nálunk! Sőt, azért is gyűlöllek, mert százszor többet érsz nálam! Az már csak ezeknek a szituációknak a csimborasszója, hogy az előítéletes társadalmakban kialakul az ellenválasz is. Nem lehet ezt megtenni egy vad, primitívnek vagy csak erősnek látszó cigány csapattal, mert várhatóan szörnyű válaszok lesznek. A rendőr sem igazán a BMW-és izomembert szeretné intézkedés alá vonni, mert annak lehetnek nem várt következményei, pedig azokat kéne csesztetni, nem a bolti eladót.

Nem akarok litániákat zengeni vagy úgy beállítani magam az Önök szemében, hogy szerintem a cigányok szentek. Nem azok. Sőt vannak saját elnyomóik, és azok még segítenek is az többségi felsőszintű közös elnyomóinknak. Igazi szimbiózisban. Csak meg kéne érteni! Azonban kell, hogy tudják: egy jó társadalomban az emberek tudnak disztingválni, és az embert a cselekedetei és nem a kinézete alapján megítélni. Reakció-ellenreakció. Az állam nem törődik a magyar társadalommal, amelynek mindenki a tagja csak azon oknál fogva, hogy magyar állampolgár. Hagyja ezeket a szörnyű játszmákat lejátszódni, frursztrálttá és idegbeteggé tenni a társadalom alsó egyharmadába tartozókat. Ez a legnagyobb bűne az Orbán-rendszernek, de akár az azt megelőzőeknek is. Magukra hagyták a társadalmi csoportokat, akik egymás ellen küzdenek – amíg a felső társadalmi rétegben lévők lopják a közpénzt –, és egyre hanyatlik a közös magyar kultúránk, vesznek el az emberi értékeink! Ez a legnagyobb földi bűn, amit el lehet követni! Tönkre tenni egy egész országot azoknak, akikben bíznunk kéne és bízunk is, mert képesek manipulálni az embereket!

Egy utolsó gondolatsor még és befejeztem! Kassai Lajos lovasíjász beszélgetett a partizános Gulyás Mártonnal valamikor 2021 nyarán. Nem igazán szívlelem Gulyást, de ez legyen az én dolgom, elismerem azonban a munkásságát, bár sohasem bíznék meg benne. Nagyon elgondolkodtatott Kassai eketalp-hasonlata. Most nem akarom újra elolvasni a cikket vagy megnézi a beszélgetést, mert még több lenne a gondolat, számomra a fontos ez volt: a szántáskor az lenne a lényeg, hogy a talaj alkalmas legyen a vetésre, és az is, kivéve ott, hol az eketalp halad, többszörösen összepréselve a földet. A társadalomra vonatkoztatva ezek a kőkeménnyé vált nyomsávok (berögzült nézetkülönbségek) elválasztják egymástól a társadalmi csoportokat. Így lehetséges az, hogy nincs valós párbeszéd, csak közömbösség, utálat, gyűlölködés, ami megakadályozza a testvéri szereteten alapuló országépítést minden nemzeti lózungja ellenére. Ezen nem segít az sem, ha egyik politikai rabló helyett egy másik kerül hatalomra. (Mégis megkerestem, a cikket itt olvashatják: Kassai Lajos: Nem alakult ki se gazdasági, se kulturális elit, és a helyzet romlik, sutyerákok vagyunk. Megtaláltam egy kis videót is róla.)

Azt hiszem, képezni kéne saját magunkat az előítéletek, a rasszizmus és a frusztrációk ellen, mert ez az állam nem fog. Nekik elég feltüzelni a nacionalista (népnemzeti) tudatot, és mindenki mást ellenségnek tekinteni ahhoz, hogy hatalomban maradjanak és uralkodjanak a megosztott társadalom felett, hogy nyíltan azt tegyék velünk, amit csak akarnak! Legalább egymást ne bántsuk és legyünk képesek megérteni azoknak az érzelemvilágát, akik a társadalmon belül valamilyen okból a kisebbség tagjai. Azok között is vannak jók és rosszak, filantrópok, közömbösek és gyűlölködők. Ők vagy mi? Kell-e az az eketalp közénk, vagy sem?

Ez a jegyzet – mint ahogy az itt megjelenő összes publicisztikai írás – a szerző véleményét tükrözi.