Kálmán Imre dallamai már olyan mélyen beitták magukat a magyar emberek zsigereibe, hogy akarattal sem lehetne kitörölni őket. Már a kezdetek kezdetén világos volt, hogy ezek a dalok olyan játékosan, mókásan vagy éppen néhol fájdalmasan szólnak, akár csak a magyar virtus.

A Csárdáskirálynő 2019-es átiratnak a legnagyobb különlegessége a két új karakter, Terka és Leopold herceg behozatala. Mindkettő hozzátesz a darab egészéhez, kiegészíti azt. Terka, mint az Orfeum vezetője közönségkedvenccé válik, hiszen annyira könnyű vele azonosulni. Ezt a karaktert Oláh Zsuzsa és Oszvald Marika kelti életre. Ő az, aki végül megoldja a szerelmi szálakat. „Kölcsön kenyér visszajár” felkiáltásával pedig minden néző egyöntetűen egyetért. Benne látjuk leginkább azt az erős karaktert, aki képes kibogozni az összegabalyodó szerelmi szálakat. A másik új karakter Stázi édesapja, Leopold szintén a közönség lelkületét idézi, hiszen a néző is olykor hasonlóan viszonyul magához a darabhoz: van az a dal, amit valahonnan ismer, de se a dallamára, se a szövegére nem emlékszik, csak arra, hogy nagyon szerette…

A többi szereplő játéka is rendkívül jól működik, a két főhősnek drukkolunk, hogy valahogyan jöjjenek már össze. Bóni karaktere pedig jól harmonizál Stázival, ők a darab talán leghumorosabb, legbájosabb párosa. A színpadkép is remekül sikerült, mindig tudja a néző, hogy éppen hová kell néznie, egyszerűen valahogy minden szó szerint a helyén van. Edwiné és Szilviáé marad a szerelmi szál komolyabb része, de maga a darab valahogy mindvégig vidám marad Gemza Péter és Peller Károly rendezésében. A dalok nyilván a régiek, de valahogy mégis frissen hatnak az új feldolgozásban. A legütősebb jelenet „A túl az Óperencián” című dalban jön ki, itt ugyanis két bábunak látszó táncos állít tükröt Edwin és Stázi elképzelésének a házasságról.

Önmagában az operett, mint műfaj, talán a populáris, prózai műfajokhoz (filmek, sorozatok) szokott generációnak idegenebb lehet. Én sem láttam még ezt az alkotást élőben, csak nagyjából ismertem a dalokat; illetve ha már beül az ember egy operettre, akkor utánanéz a cselekménynek. Akárhogyan is az operett a maga játékosságával mégis kissé távolinak tűnhet a fiatalabb korosztály számára, de ha kapcsolódási pontot akarok keresni, akkor valahogy az egész estés rajzfilmekben keresném a párhuzamot. Jó dalokkal, női főhőssel, aki szerelmes lesz a hercegbe, és természetesen happy enddel a végén – Szilvia ebben az értelemben olyan, mint egy „Disney-hercegnő”.

A Csárdáskirálynő nosztalgiavasút mindenki számára, eszünkbe juttatja, hogy valamit elfelejtetünk a mai felgyorsult világban: színházba menni érdemes, az operett pedig szórakoztató műfaj. A darab végére olyan hangulat kerekedik ki, hogy minden néző legszívesebben felugrana a színpadra a szereplőkkel dalolászni.