Az igazsághoz hozzátartozik, hogy szombaton kicsit elaludtunk. Lulu biológiai órája talán tudta, hogy hétvége van, így nem keltett reggel hétkor. Ezen eseménylánc hatása az lett, hogy egyrészt mindketten kellően kialudtuk magunkat, másrészt pedig a szokásos reggeli fél nyolcas sétánkat 10 óra és fél 11 között ejtettük meg.

Sétáink egy begyakorolt séma alapján működnek: az első kisebb parkban Lulu jelét adja annak, hogy megérkezett: ugat, jelölget (lájkolja más kutyák bejegyzéseit). A második – ugyancsak kisebb – parkban elvégzi a kötelező biológiai szükségleteit, ugatással jelzi is az eredményt, hogy el ne felejtsem összeszedni. Ezt követően bandukolunk kicsit a járdákon körömkoptatási céllal, illetve ebben a szakaszban állítom be Lulun a „normális kutya” módot. Pár perc után rájön, hogy láb mellett kell ügetnie, különben nem tudunk haladni. A néhány perces hangolódás és „ügyes vagy” kifejezések sora után, mikor úgy látom, Lulu megérdemli, hogy a nagy parkban szaladgáljunk, elindulunk a Petőfi tér felé.

Ebben a szakaszban Lulu néha kiesik az előbbi beállításból, örömében néha megugrik, ekkor meg kell állnom és újra jó kutya lesz. Így haladtunk szombat reggel, akarom mondani délelőtt a Petőfi téri park irányába. A parkhoz érkezvén a zöld fű láttán Lulu azonnal megindult futkározni a szép hosszú pórázán. Szokásának megfelelően itt is ugatott, hátha van társ, aki felfigyel rá. Rendszerint egy erkélyen lévő eb mindig válaszol neki – általában övé az utolsó szó. Az üdvözlést és figyelemfelhívást követően egyéb kutyás dolgok következtek: szaglászás, arra járó motorok ugatása, kisebb földmunkálatok. E tevékenységek után általában a tavacska mentén szoktunk járkálni, Lulu felugrik a peremre és nézegeti a halakat. Most is erre indultunk, azonban különös hangokat hallottunk: kántálás és kolompolás. Közelebb érkezve Lulu a számára idegen hangra ugatott, nem tudom, hogy csatlakozott-e a paphoz vagy nemtetszését nyilvánította ki. Mindenesetre nem akartam megzavarni a hirtelen jött parki misét, így a tavacska körüli sétát kihagytuk. Pár kört még mentünk a park másik oldalán, vártam, hátha vége lesz az eseménynek.

Egy pap állt fehér reverendában, lila sállal a nyakában és kántált, körülötte néhány ember, mögötte egy gyerek ugrándozott. Mondanám, hogy az ugrándozó gyerek miatt volt szürreális a helyzet, de az ő jelenléte szokványos volt, hiszen a játszótér közvetlen közelében beszélt a pap. Szóval nem igazán értettem. Általában itt kuncsaftért, sörért és kőműves actimelért szoktak fohászkodni az emberek…

Belegondoltam a park felújítása előtti időkbe, emlékszem, akkor még volt olyan, aki elengedte a kutyáját, nem kisméretűt, hanem például stafford terriert, aki néha engem is majdnem fellökött a játék hevében. Más szombat délelőttökön a férjemnek ajánlottak itt néhány boldog pillanatot, nekem pedig szép jövőt akartak jósolni vagy éppen aprót kértek – esetleg mindhármat egyszerre. Ezen a téren zajlott szombaton a miseszerű történés.