Mottó: Szeretni nem annyit jelent, mint egymás szemébe nézni, hanem azt jelenti: együtt nézni ugyanabba az irányba. Antoine de Saint-Exupéry

Egyre hosszabb idő kell ahhoz, hogy jól legyek. Olyan kis küzdelemre kész emberke, aki alkot. Vitázóként – a mottóra reagálva – én azt mondom, nem árt ám néha belenézni a szemekbe, és csak úgy elmerülni bennük anélkül, hogy bármit is akarnánk a gazdáiktól.

2006 nem most volt. Innen datálom azt, hogy dolgozni kezdtem másokkal együtt egy rejtélyes fényért, ami csak a gyermekek szemében található, és ott is csak igen ünnepélyes alkalmakkor. (Láttam már ezt felnőtt szemekben is, de azt inkább hálának hívnám.) Elmondom, hogy megy ez..

Kipattan az ötlet valamelyikünk fejéből; hol és hogyan lehetne mosolyt csalni minél több gyermek arcára azért, hogy azt a villanást, a katarzisnak egy momentumát együtt élhessük át, amikor is jó embereknek gondolhatjuk mi is magunkat egy szempillantásnyi időre. Melyik nap, hány órától, hol?

Egyeztetni kell a közvetlen munkatársakkal, hogy mikor van arra időnk együtt, hogy megtartsunk egy rendezvényt. Persze előtte az ötletgazda vázolja, hogy ő mire gondolt. Aztán jön az ötletelés, egy csomó „igen,de”, vita, elvetés-elfogadás, míg nagyjából megvan, hogy miből, hogyan és mit alkossunk azért, hogy az alapötlet megvalósulhasson. Így születnek a Mikulás ünnepségek, a karácsonyi estek, a gyermeknapok, vagy ezek elcsúsztatott vállfajai: a „kicsit késik a Mikulás, de most szombatra ígérte”, a karácsony előtti est vagy a „kihívás napja”, amit lehet tartani május utolsó vasárnapja előtt vagy utána is.. A lényeg, hogy elkapja a szervezőket valami alkotási láz jóval azelőtt, hogy a program időpontja elkövetkezne.

Van egy tervem! – ebből lesz egy tervünk. Aztán kijelölések a feladatra, egyeztetések, módosítások. Jó tudni, hogy mindig van településenként olyan ember, aki aranyat ér a szervezésben és a megvalósításban is. Őt kell megtalálnia a „mi fiúnknak”, akit nevezhetünk mondjuk: programkoordinátornak. Ez a programkoordinátor az, aki tudja, hogy mit és hogyan kell tenni, minek kéne a végeredménynek lenni, tudja, ki miért felelős, és azt is tudja, hogy ő mindenért.
Ő az – és persze a munkamegosztáson keresztül a többiek -, akiknek lett egy tervük.

Másoknál bizonyára szervezettebben mennek a dolgok, nyerik magukat nyakra-főre a pályázatokon, sokan vannak, mindenki okos, tudják, mit akarnak, jó a munkamegosztás, minden olyan gördülékeny.. Pozitív értelemben irigylem őket. Valamit jól csinálnak, fiatalok, illene tanulni tőlük.. (Csak hát 57 éves fejjel? Nehéz, no! Azonban minden rosszban van valami jó, mondják az okosok! 2005 óta én annyi de annyi ad hoc dolgot átéltem már! Igen sokszor voltunk a templom egerei, szedett-vedett társaság is, akiknek csak tervük volt, forrásuk meg alig, aztán egy hét múlva kalandra fel! – És igen!

Itt szeretném megköszönni azoknak a barátoknak, kollégáknak, ismerős és ismeretlen jóravaló embereknek, lelki társainknak, hogy valahogy mindig összejött: voltak, akik önzetlenül pénzt adtak egy-egy tervünkhöz, voltak, akik eszközöket, voltak, akik helyet és teret, voltak, akik „csak” odébb húztak egy padot, felhúztak egy sátrat, vagy a rendezvény után még órákat dolgoztak azon, hogy nagyjából rend legyen a területen, visszakapják az eszközeiket azok, akik önzetlenül rendelkezésünkre bocsátották a dolgaikat azért, hogy az a hirtelen kicsike fény megjelenjen egy-egy gyermek szemében egy pillanatra.

Ne gondolják, hogy mindig olyan ordítóan örömteli a szem! Ha átjön rajta keresztül az érzés és eljut a szívünkig, no az a katarzis, amitől beindul a lélek és Isten közelében érezheti magát az is, aki soha nem mondott végig egy imát sem..

Kérészéletű boldogság, ezen pillanatok sokasága az egész életünk. Meg akarjuk ragadni a pillanatot.. és higgyék el: akinek ez egyszer is sikerült, szenvedélye lesz újra keresni a boldogság pillanatnyi fényeit azoknak a szemeiben, akik várják, hogy csoda történjen.

Sok képet, sok szemet, sok fényt tudnék mutatni a nagyérdemű közönségnek, kedves olvasóimnak, de nem teszem! Kettő darab fényképet töltök fel egy tegnapi rendezvényről, amit a Tumenca-Veletek Egyesület valósított meg december 9-én Zsákán, a „kicsit késett a Mikulás, de már itt van” kategóriában. Gyönyörű képeink vannak a rendezvényről, amelyeket az egyesület Facebook-oldalán megtekinthet bárki, azonban számomra most ez a kislány hozta meg a lelkembe a fényt:

Bizonyára sok százan-ezren vagyunk, akik tudjuk, hogy mit jelent néha önzetlenül adni, teremteni a semmiből, a barátokkal. Nekik ajánlom a két képet! Az egyik az eredeti, a másik egy kinagyított rész, ami beletalált a lelkembe!

Kívánom minden kedves olvasómnak, hogy néha, egyszer-egyszer találjanak ők is olyan gyermeki szemeket, amelyek elemi erővel hasítanak bele a lelkükbe!

Boldogabbá lesznek tőlük.

Ez a jegyzet – mint ahogy az itt megjelenő összes publicisztikai írás – a szerző véleményét tükrözi.