Különösen igaz ez, ha az ember nem csak információért tér be egy ilyen településre, hanem a majdani lakhatás miatt érdeklődik egyszerűen arról, milyen itt élni? Nemrégiben mi is ilyen céllal érkeztünk egy kistelepülés kis utcájába. Elő kellett vennünk gyerekkorunkból megtanult kisvárosi skilljeinket. Hangos, vidám, érdeklődést mutató Jó napot kívánokkal kell kezdeni, a hangsúlyt a mondat a végén felvinni, hogy érezze a megszólított, lesz még folytatás.

Ezt követően többféleképpen folytathatjuk a beszélgetést, urak kereshetik a kocsmát, hölgyeknek inkább a kisboltot keresését ajánlanám, mert ha ő kocsmát keres, az rossz fényt vethet rá. E kettőnél is jobb, és nemtől független, ha azt kérdezzük: „Hol tudunk itt kávét inni?”. Ekkor vagy kocsmába, vagy kisboltba irányítják az utazót, attól függően melyikről gondolják a helyiek, hogy kedélyesebb kiszolgálást kapunk. Hiszen akit megkérdezünk, az bizonyára azt szeretné, ha jó élményeink lennének az ő falujáról.

Két idősebb bácsit kérdeztünk, hiszen ők voltak csak az utcán. Nagy örömmel, kedvesen, vidáman fogadtak, mondták: „Ott jöttek el mellette! Most lett felújítva! Menjenek be, úgyis beengedik magukat!” – tájékoztatott az egyikük. Itt megjegyezném, hogy azért nem mentünk be ebbe – a mint utólag kiderült – kisboltba, mert csak nyitva volt a nagykapu, semmi nem utalt arra, hogy itt bármit árulnának, vagy nyitva van. Talán a néhány kint hagyott sörös rekeszből sejtettük, hogy itt valami kereskedelmi dolog lehet. „Aztán minek jöttek ide? Mit csinálnak itt?” – kíváncsiskodott a másik ember. „Hát innánk egy kávét” – kezdtük. „Csak kávéért senki nem jön ide, mi járatban?” – folytatta. „Házat nézünk” – böktük ki – „Csak kicsit korábban érkeztünk, gondoltuk, még belefér egy kávé” – mondtuk. „No, hát de jó, maguk fiatalok, költözzenek csak ide, aztán hátha többet foglalkozna velünk a polgármester. Valahol dolgoznak is, osztán merre?” – érdeklődött tovább. „Debrecenből jöttünk, ott is dolgozunk” – válaszoltuk. „Debrecen az jó, sokan dolgoznak ott, itt kevesebben, de kevesebb ember is lakik itt… Jó hely ez amúgy, jobb is lesz, ha ideköltöznek, bár ez falu, de látják. Gondolom, maguk is azért akarnak házat, mer’ hiányzik a kert. Az itt van, zöld, meg kert. Na, de menjenek, Marika majd mesél…” – zárta monológját a beszédesebb bácsi.

Visszasétáltunk a boltnak vélt házikóhoz, mivel nem volt kiírva semmi, én önkéntelenül is kopogtam, majd benyitottunk. Valóban bolt volt, mindenféle sürgősen szükséges termékkel, de még húspult is volt, tele különféle szalámival, kolbásszal. Marika néni hangosan üdvözölt minket: „Jó napot, minek kopognak?! Itt nem kell, ez bolt!”. Szégyenkezve, halkan jegyeztem meg, hogy semmi nem volt kiírva és azért. „Mit szeretnének?” – kérdezte. „Kávét” – vágtam rá. „Kávét? Hát az itt nincs. Azt mondták, van?” – mondta meglepetten. Egymásra néztünk, és félve kérdeztük, hogy akkor energiaital hátha van itt. „Az van, az van, de maguk kicsodák? Az eladó házat jöttek megnézni?” – kérdezte. Mi bólintottunk. „Jó kis ház az. Tetszik tudni, már többen nézték, de aztán megijednek, hogy ez falu. Hát az, de jól lehet itt élni, az emberek kedvesek. Nem lopnak, csak azokból a házakból, ahol nem laknak. Szóval, ha megveszik, tessenek itt lakni. Van egy-két barna is, de az mindenütt van. Nincs velük baj. Honnan jöttek?” – érdeklődött. „Debrecenből” – válaszoltuk mi. „Aha, hát az nagy. Ez kicsi, de nyugodtabb. Meg kell szokni. Nincs sok bajunk. Ha bármi van, én meg segítek, csak jöjjenek, mert ha ideköltöznek a polgármesternek már tudjuk mondani, hogy a fiatalok miatt kell az út, hogy még többen ideköltözzenek. Megígérte már, de így muszáj lesz neki” – magyarázta. „Amúgy tudok én kávét is csinálni, látom magukon, hogy rendesek. Na, ilyen instant kávéból szoktam, rakok bele cukrot, meg ezt a keveréket. Jó lesz?” – kérdezte mosolyogva. Bólintottam. Kanalat is adott hozzá, de megjegyezte, hogy azt nem adja örökbe, mert az a sajátja. Nemsokára újabb vendégek érkeztek. Egyikük egy rekesz sört vett, vidáman ajánlotta a terméket minden jelenlévőnek, nekünk is, pedig életében akkor látott minket először. Őt követte két gyerek, mondta az egyikük: „Anyának fél kiló kenyír kéne”. „Kenyér! Úgy érted, kenyér, mert azt úgy mondjuk. Tanuld csak meg, mondjad utánam KENYÉR” – utasította Marika. A kislány elismerte a Marika néni szerint helyesnek vélt kifejezést. Még beszélt neki arról, hogy mennyire fontos tanulás, és hogy tanuljon, ahelyett hogy a boltba járkál. Hamarosan visszatért hozzánk: „A kávé finom? Ilyen hely ez látják, mindenki ismer mindenkit, mindenki segít mindenkinek. Hát falu, de meg lehet szeretni. Bölcsi is van, ovi is, iskola is. Gyerkőc is tud majd idejárni, aztán taníthatják Debrecenbe, ha úgy akarja. Egyébként szurkolok… – folytatta a tájékoztatást. Mesélt még néhány mondatot az imént betérőkről, a ház tulajdonosáról, a helyiekről úgy általánosságban, végül pedig megjegyezte, hogy ha ideköltözünk úgyis fogunk még beszélgetni. Mi elköszöntünk, indulnunk kellett. A kanalat visszaadtam Marika néninek, aki a helyi hírekről, emberekről körültekintően tájékoztatott minket.