A legdurvább Michelin-csillagos luxuséttermekben előfordul, hogy a kedves vendég nem kínoztatik a választás fáradalmaival, így étlapot sem kap, de élményben (ez ma a legfontosabb kritérium), kultúrában – legalábbis valami olyannak tűnőben – részesítik a pénzéért. Talán drága, de megbízható, ízlésesen tálalt, jól mutat az Instán. Ezzel szemben ott a sarki büfé, amely lerobbant ugyan, nem is szívesen készítesz ott szelfit, de ehetőt, ihatót ad, és mindenki maga dönthet a menüről. Alaposabb szemle előtt nem ártana azonban, ha tudatosítanánk végre, ezeknek nem egymás ellenére kell létezniük, hanem mellett! Debrecen viszont nem szeret választani. Zenében sem. Pedig igény az vóna rá.

Miértek városa

Nem hibáztatható az, aki a november 22-i szimpózium hosszú kafkai labirinitusából kievickélve fejzsongásra panaszkodik, bár az alapötlet, hogy résztvevőkre tekintve divergens kerekasztal teremtessék, mindenképp üdvözlendő. A közönség soraiból felszólaló Molnár Jenő építész által csak förmedvényként aposztrofált Modem ismét otthont adott a Tiéd itt a tér elnevezésű eseménysorozat legújabb állomásának – szám szerint a tizediknek –, amely az Országos és lokális trendek a debreceni zenei életben munkacímmel futott; hamar fordult át közös sírva vigadásba, a menthetetlen nosztalgia áradása és a jelen tanulságainak – amennyiben abból valóban levonható valami – összevetésébe, s bár a tisztánlátás képességéről minden felszólaló számot adott felemás körülményeinket illetően, látszólag lelkesedésben sem szenved hiányt az underground és a mainstream avagy város közti diskurzus, mégis erősen kérdőjeles, hogy születtek-e bárhová is tartó megoldási javaslatok.

Tartós befőttként figyel évtizedek óta a polcra tett kérdés, hogy van-e a városban minőségi zenei élet. Ha nincs, miért nincs? Van-e tér? Ha van, ki biztosítja? Egyáltalán léteznek-e egzakt válaszok? Olybá tűnik, a miértek városa lettünk, így nem volt nagy kő a vízbe az irodalmi felvetés sem, hogy Debrecenben a maradandóság uralkodik-e.

Hol itt a tér?

Szűkülő terek, soha be nem gyógyuló sebek, megragadás fiatalkorunk zenéinél – ilyen és ehhez hasonló gondolatok közt született meg egészen hamar és nagy egyetértésben a kórkép, mellyel talán azért mindenki egyaránt tisztában van, aki kicsit is áhítja a változatosságot Keleten. Süli András, a Campus Fesztivál programigazgatója szerint az eltelt 20-30 év sem volt elég, hogy Debrecen amatőr zenei értelemben kívül találja magát a konstans betokosodáson, amelyet nagyban elősegítene, ha bővelkednénk vállalkozó szellemű mániákusokban. De nem bővelkedünk. Érdekes felvetés, mely szerint erősítésért kiált a hiányos középmezőny, tekintve, hogy az országosan trendi zenekarok krémje rendszeresen ad koncerteket a városban. Ellenben ha középmezőny alatt a rádió és a televízió támogatását távolról sem élvező csapatokra, illetve nemzetközi produkciókra is gondolhatunk, akkor valóban jól jönne a turbó a nyári ereszdelahajamon kívül is. De nem jön.

Nem meglepő módon több ízben felmerült a mainstream-underground örök szembenállása, amely kissé fáradt és okafogyott műbalhé a monopol közösségi felületek és az azonnali videómegosztás korában. Egymás mellett! – szól ismét az indító doktrína. Az viszont jóval váratlanabb, hogy az állami szerepvállalás – már ami egy-egy rendezvénynek akár pályázati úton történő támogatását illeti – felmerülésekor a résztvevők ismét halk egyetértésben találtak egymásra, miután biztosítva lettek, hogy csak így fog működni az a bizonyos matek. A konfrontáció igényével egyetlen felszólaló élt, Molnár Jenő alapvetése szerint az amatőr közeget kár lenne összemosni az ipari méretekben eladott zenével, a terek hiányát pedig az önkormányzat cselekvésképtelenségének tudta be, de hamar emlékeztették, hogy bár a városnak nem lenne feladata a koncerthelyszínek biztosítása, mégis megteszi: van Desz24, amely akár 80 főt is képes befogadni. Ha nincs élő zenekar. Felmerült a kérdés, hogy szükség van-e egyáltalán a régi típusú terekre. Itt kopogtat az új generáció, akik kapcsán joggal feltételezhető, hogy teljesen más igényekkel élnek, bár nem hangzott el arra való utalás, hogy bárki is kérdezte őket, jóllehet Puskás István alpolgármester kiemelte, a város javarészt nem a saját, sokkal inkább a polgárok ötleteiből gazdálkodik kultúraszervezés terén. Ennek tudatában kár lenne túlcsorduló fantáziával megáldott populációként tekintünk a cívisre.

Lakó Zsigmond azon felvetése, hogy a kevés közösségi teret maradéktalanul helyezzük át a fiatalság kezébe – a lerongyolás teljes tudatában –, reménykedésre tarthat számot, főleg úgy, hogy a pellengérre állítást is magára vállalta – ebben nyilván van pozitív felütés, ugyanakkor gyanítható, hogy az országos tendenciákat figyelembe véve nem olyan időket élünk, amikor a 30 év alattiak nyakra-főre fürdőznek az önmegvalósítás lehetőségeiben. Paradigmaváltás jönne? Legyen úgy!

Hazai import

A népszerű témák sorát képezte a szintén önkormányzati fenntartású DEMKI Ifjúsági Ház kihasználatlansága is (ó, Dharma Klub..), amelyre a kulturális alpolgármester mellett Balogh Miklós Péter, a debreceni Rocksuli igazgatója is hasonlóan reagált: felújításra szorul. Miénk itt a tér? Dehát egyébként is mire a nagy felháborodás, van nekünk a Campuson kívül pörgős zenei rendezvényünk, amit egy sikeres import mentén – pécsi mintára – Made in Debrecenre kereszteltek, ám fontos különbség, hogy az ország gyöngyével, aranyával ellentétben nálunk ez (mindenki kapaszkodjon!) önkormányzati finanszírozásból valósul meg, amint arról beszámolt Puskás, aki két fiatalkori visszarévedés közt fájdalmáról vallott, hogy miért süpped bele annyi polgár a megszokásba. Debrecen nem szeret választani. Mint elhangzott, sok gondolkodás után az a tézise állt fel, hogy a válasz a 90-es évek pangásában keresendő, amikor a zenei rendezvényekről elfogyott a publikum. A politikus továbbá Sülivel párhuzamban kifejtette, mennyire sajnálatos a zenei téren mozgósítható vállalkozók hiánya. A Made in Debrecen egyébként valóban jól üzemel, március végén már két alkalommal is pezsgő zenei városképet kölcsönzött nekünk a franchise, így kérdés, vajon miért marad el a helyszínek listájáról a Malter, ahol egyre több sikeres koncert megy le az újratervezés óta, a klub megtalálni látszik a közönségét, való igaz, vannak hiányosságai, például hangszigetelés terén. Vagy az a probléma, hogy kívül esik a körön? És a Víztorony?

Be a föld alá!

A PusztaHang-alapító Énekes András Előd összefogást sürgetett, amelynek megléte éppen igazoltnak látszott, ugyanis a város önszerveződő egyesületei közül szinte mindenki képviseltette magát, Deeprecen, Dis is Debrecen, Hoezntrogerz és a Manír is. Felvetése szerint sokszor falunak csúfolnak minket, és mint olyannak, a kicsinységben rejlik az erőnk. Ne legyünk elhamarkodottak, de az elmúlt egy évben mintha szerencsés csillagzat látszana megjelenni Debrecen felett – bár itt az undergroundban történő mozgolódást illeti a dicsfény, úgyhogy nevezzük inkább a József Attilai aforizma mentén pincéből tódult ragyogásnak.

Mindez köszönhető egy olyan generációs változásnak, amely remélhetőleg a szerencsétlen sorsú, sivár 2010-es évek végére hivatott pontot tenni. Csoportosulások, melyekbe illene most már reményt invesztálni, kedves kultúrára oly éhes közönség. Csírázik a küzdelem, a lelkesedés fedezetét azonban egyszerre kell biztosítani a szervezőnek és résztvevőnek egyaránt. Utóbbihoz csak annyit, hogy a koncert nem csak addig tart, amíg az Ott leszek-gombra kattintásért bezsebeljük a like-okat.

Az indító szkepszis feloldásaként mégis levonható tanulságként annyi, hogy valóban feltűnni látszik egy tettre kész réteg a háttérbe szorult alternatív zenei kultúra érdekében. És koncertszervezőként íme az én teóriám, amely valami fajta megoldási javaslat is lehet: az igazi rock’n’roll az lenne, ha a város – önkormányzat és civilek egyaránt – szembenézne önmagával, és merne végre egy lépést tenni hátra. Merjünk élni a felismeréssel, hogy távolabbról kell ezt a vonatot indítani. A kultúrát nem lélegeztetni, sokkal inkább újrateremteni érdemes. Régi sebeink felszínes ápolgatása, az erőltetett menetelés helyett inkább olyasmire kéne koncentrálnunk, hogyan verhetnek gyökeret ismét szélesebb körben a fősodortól távol eső zenék. Balgaság lenne azonnali csodát várni, de egy türelmi időszak kijelölése hasznos lehet, s amely kitartás árán akár eredményre is vezethet. Ganbatte kudasai, tessék küzdeni!

Birtók Benjámin, a cikk szerzője zenei publicista, a Dis is Debrecen szervezője.