Anyám közben magára kapta a kabátját, mert meglátta, hogy az öltöző ajtajában állok. Belekortyolt a kávéjába, és amíg megitta, az ölébe ültetett. A barátnője is odajött, megsimította a hajam, és azt mondta, hogy nagyon szép vagyok. Olyan szép, mint az anyukám.

Előző éjjel felriadtam, nappali világosság szűrődött be a szobámba. Hirtelen, azt sem tudtam, hány óra van. Meg voltam győződve róla, hogy már reggel lehet. Aztán hangokat hallottam, csörömpölést, majd apám kiabált, káromkodott és szidta anyámat. A konyhaasztal is zörgött, valami puffant. Kibotorkáltam az ágyból, nem értettem, mi történik: miért nem hagyja anyámat munkába menni, miért kell még ilyenkor is balhéznia. Aztán láttam, hogy az összes lámpa fel van kapcsolva, és még csak éjfél múlt. Kinyitottam az ajtót, apám kabátja a nappaliban lévő egyik széken lógott, büdös, füstös kocsmaszag áradt belőle. A konyhában aztán megláttam őket, apám anyám karját rángatta, miközben anyám a tányérdarabokat akarta összeszedni a földről.

– Ne bántsd! – kiabáltam remegve. – Hagyd békén!

Rám néztek. Anyám intett, hogy semmi baj, menjek vissza aludni. Nincs semmi baj. Mindjárt vége. Sírtam. Apám elindult felém, de inkább visszamentem a szobámba. Magamra zártam az ajtót. A fejemre húztam a takarót, nem akartam hallani apám ordítását. Valami búcsúztatót emlegetett, meg, hogy hallotta a kocsmában, hogy anyám is ott volt és nagyon csinosan öltözött. És, hogy valaki hazahozta. Hallottam egy csattanást, újabb üveg. Talán egy pohár. Sírva aludtam el.

Reggel anyám ébresztett a szokásos módon. Félhomály volt a szobában, összeszedtem magam, megmosakodtam. A konyhában várt a reggelim, olyan volt, mintha éjjel nem történt volna semmi. Már én sem voltam benne biztos. Lehet, hogy csak álmodtam az egészet?! Anyámon sem látszott semmi, apám meg a hálószobában horkolt.

Elindultunk. Tíz percet sétáltunk együtt, mint minden reggel, majd elváltak útjaink, anyám munkába, én iskolába mentem. Földrajzóránk is volt aznap. Nem szerettem, vagyis inkább csak a tanárt nem. Egyszer hallottam, hogy anyám azt mondta róla, hogy kétszínű, mert mindenkit kibeszél a háta mögött, miközben a szemébe mézes-mázos. Ez a tanár volt az igazgatóhelyettes, és ha az iskolának kellett valami, mondjuk anyagi támogatás vagy egy busz, akkor apámhoz ment mindig, mert tudta, hogy tud szerezni. Ezért kivételezett velem. Nagyon utáltam. Aznap is odajött hozzám, nézegette a munkafüzetem, megdicsért. Aztán rámutatott az ujjaimra, és azt kérdezte, miért rágom a körmöm. Annyira zavarba jöttem, hogy nem is tudtam, mit válaszoljak.

– Nagyon csúnya a kezed, egy lánynak nem szabad a körmét rágni. Vagy valami gond van otthon? – kérdezte negédesen. Bizonygattam, nincs, dehogy. De tudtam, hogy ismeri apámat és azt is tudja, hogy nem veti meg az alkoholt.

Minden rendben, mondtam újra, otthon nincs semmi baj – s éreztem, hogy elönti az arcom a forróság. Gyűlöltem, hogy ez mindig elárult.

Tanítás után anyám munkahelyére mentem. Neki még kellett egy kis idő, hogy végezzen, addig elfoglaltam magam. Hazafelé aztán megkérdezte, miért van kisírva a szemem.

– Csak a szokásos, összekaptunk a fiúkkal, és.. És kicsúfoltak a körmöm miatt.

– Akkor most már tényleg ideje lesz abbahagyni ezt a csúnya szokást. Ha hazaérünk, rendbe tesszük a körmeidet, jó? Aztán olyan lesz, mintha nem is rágtad volna sosem – győzködött anyám, és én csak bólogattam. Elhittem neki. Tudtam, hogy ő ezekben a dolgokban nagyon otthon van.