Erdő a város szélén. Nem az igazi, a nagy, a teljes, de mi Nagyerdőnek nevezzük eme részletét is. Tudjátok, az az elkerített, némileg már ritkuló erdejű terület az egykori Békás-tó körül nagyjából, amit hivatalosan Nagyerdei parknak titulálnak Debrecenben.

Eső után, barangolva egy cseppet. Ember szinte egy szál se, pedig érdemes a kellemesen hűvös, de még közel sem fagyos időben, égi csapadék után átcsámpázni a fák között, meg vissza, meg körbe. Amikor a varjak csapatos károgása a levegőből kellemes háttérzenét ad. Amikor cseppenként hull le a zöld szín a sárguló falevelekről. Amikor sötétedés után a kacsák már csak néha bukkannak elő, igaz, akkor jól megijesztve a gyanútlan bámészkodót, midőn közvetlenül mellette landolnak, harsány kacsacsogás közepette a vízen.

A régi hidat mindannyiszor felidézem magamban, s odaképzelem, ahol ez a mostani áll, ha arra sétálok. Azt vétek volt megreformálni – csak felújítani kellett volna. Viszont mégis jól esik a léleknek néhány csepp természet, zöld, sárga.. S nemcsak az égen, toronyházakból fotózva. Hanem belemenve a színek közé.