Országos egyszámjegyű főutat vezetnek át a városon kétszer két sávon még mindig, bár már legalább húsz éve megígérték, hogy elkerülik majd a lakott területet, de miért éppen ezt az ígéretüket tartanák be… Özönlenek a kamionok, a távolsági buszok, pulzál a városi forgalom, a zebra melletti oszlopon persze ott van a holműködik-holnemműködik ámító nyomógomb a gyalogosoknak, azt kell erővel arra bírni, hogy elkezdjen villogni felette a VÁRJON felirat, ami azt az ígéretet szuggerálja, hogy előbb-utóbb zöldre vált a gyalogosok fénye, s akkor át lehet igyekezni mind a négy sávon.

Reggel van, különösen nagy a forgalom. Odalépked a zebra melletti oszlophoz, hátát az öles vasnak veti, könyökével visszacsap hátra a VÁRJON-gombra, aztán szép lassan a jobb szeméhez emeli a botja egyik végét, a másikat az elrohanó kamionokra irányítja, céloz, lő. Aztán megint céloz, megint lő. Már nemcsak a kamionokra, hanem a buszokra is. Céloz, lő. Hosszú a piros a gyalogosoknak, a célpont pedig özön.

Hangtompítós lehet a botja, mert nem hallatszik a lövések durranása, csak az látszik, hogy a célra irányzott vége meg-megemelkedik egy-egy lövés után, a másik vége meg kicsit hátrább löki a vállát. Most apadt a gépjárművek sokaságrohama, talán egy előző útkereszteződés pirosa fékezi őket pillanatokra. De a puskás ember nem ereszti le a fegyverét… Új célpontokat keresve elkezdi egyenként leszedni szemben, a zebra túlvégén a zöldre várakozó gyalogosokat. Céloz, lő. Céloz, lő.

– Jó reggelt, Béla úr! Hogy van? – szólítja meg egy odaérkező hölgy épp akkor, amikor zöldre vált a gyalogosok lámpája.

– Kezeit csókolom, Mariska kedves! – örvend az idős úr, miközben elválván a támaszt adó vasoszloptól belefúj a botja puskaporos füstű végébe, majd rátámaszkodva elindul. – Hogy lennék? Katonai műveletekkel terhes vészhelyzet van, lángokban áll a világ. És magácskának megjött már a lelete?

Csendesen beszélgetve átbotorkálnak a négysávos úton.

A túloldali zebravéghez érve Béla úr meg-megemeli a lábát, úgy halad tovább. A tetemeket lépi át.